Norbi menni Kína

Először is Kínában sokan vannak, ez nem titok, de néha elég idegesítő, pl. nem lehet annyira előre vonatjegyet vásárolni, hogy ne csak állóhelyes döcögős -indiai hangulatú- marhavagonokba lehessen helyet kapni, mert minden más elfogyott; főleg ünnepekkor, de hát mi is csak akkor érünk rá. Múlt csütörtökre fixálódott a program ahhoz, hogy jegyet vegyek Wuhanba, meglátogatni Gergőéket a szünetbe, de éreztem, hogy a jegyvásárlás esélytelen lesz. Vasárnap akartam indulni és kb emberi keretek között, de hétfőre kaptam az említett jegyet, amiről egyébként azt kell tudni, hogy valóban a leghangulatosabb, és ennek keretén belül lehet a legjobban ismerkedni beszélgetni emberekkel, de mégis elég igénybe vevő, és az ember csak akkor vesz ilyet ha nincs már más; én eddig mindig.

Indulás előtt kitakarítottam és lezártam a szobámat, ami egyelőre még csak az enyém, (kíváncsi voltam, hogy használat nélkül mennyire lesz poros; hát nagyon, hazajövetelkor a lezárt, zacskóba és laptoptáskába rakott, szekrénybe bezárt laptopom belsejéből is törölgethettem ki újra vastagon). Alaposan bepakoltam, de persze csak egy pár cipőt vittem, egy otthon drága pénzen vett túracipőt, amiről itt derült ki, hogy kicsit alkalmatlan, és a 20 órás vonatozás végére járásképtelenre törte a lábam, tehát kedd reggel lenyomorodva érkeztem, ami lássuk be kicsit kellemetlen. Gergő fogadott engem meg az Imit (ő is jött), taxival a lakásba, sántikálva föl (arra a hétre meg is kaptam ideiglenes becenevem: Nagyfater/ Gran'pa') hatalmas szerencse a szerencsétlenségben, hogy mégis odaraktam a tangapapucsom, amit először nem akartam, és az, hogy a héten az eljövetel napjáig egész napos városi papucshordáshoz alkalmas volt az idő, persze a rengeteg ember országában még így is elég problémás a papucsozás - de akkorára dagadt a bal lában, hogy vagy ez vagy mezitlábazás. Tehát még aznap kedd délután nézi kellett nekem egy 47-es cipőt ami itt lehetetlen; és ismét jött az óriási mázli; megtaláltuk egy napi keresés után egy elfeledett sportbolt elfeledett raktárában valószínűleg Kína egyetlen 47-es cipőjét. A jobb lábamra próbáltam mivel a balra semmi nem ment volna rá (és reméltem, hogy ha összemegy a bal akkor arra is jó lesz), ezalatt 6 eladó -az összes- körbeállt mint szenzációt, hogy vajon rámegy e az ogre lábára a különleges darab.
 Jelentem ráment, és az utolsó napra, majd a hazautazásra már a balra is ráment, ami nagy mázli, mert a hazajövetel napján már esett, és a marhavagonozást tényleg nem lehetett volna papucsban csinálni.

A hét nagy részében tehát papucsban voltam, esténként a helyi bárok végiglátogatásával múlattuk az időt, napközben turistáskodás, pl Wuhan kb egyetlen "történelmi jellegűnek látszó nevezetességéhez" ami egy torony, egy templom és pár kisebb toronyból álló együttes -na ezt jól megmondtam... (Ide még Gergőék kollégái is velünk tartottak).

Ezenkívül Wuhan egy klasszikus iparváros, ahol sok vicces dolgot lehet csinálni, sok hangulatos bár stb. van, de nem az a tipikus napközbeni turistáskodós nevezetességeket nézős hely. Mindenesetre én jól éreztem magam.
Elsőosztályú vendéglátásban is részesültem, Gergőék lakása az én itteni kis gulágomhoz képest egy palota volt, pl. itt láttam meg Kínába érkezésem óta az első normál európai WC-t... szóval egy normális lakás; felemelő érzés volt.

Aztán hazafelé, már újra cipőben és újra marhavagonozva: ilyenkor az ember mindig azzal van elfoglalva, hogy egy lekuporodásra alkalmas helyet találjon a következő 20 órára ami nem könnyű: odafelé elég sokat tudtam ülni, -jórészt egy parasztbácsi krumplis-zsákján, és egész jól eltársalogtam ott az emberekkel. Visszafelé megpróbáltam Imi tanácsát megfogadni, hogy szerinte, ha rendelek egy menüt (35Yuan) a kajakocsiban akkor végig üldögélhetek ott; nos Imi itt üzenem, hogy ez nem jött be, egy 3 órányi üldögélés után irgalmatlanul kirángattak, hogy kell a hely azoknak akik ezután is fogyasztanának - hiába ez a mocskos kapitalizmus - , de azt hiszem már körvonalazódik a fejemben a taktika, hogy legközelebb hasonló helyzetben hogyan oldhatom meg a kajakocsis helyzetet anélkül, hogy több száz pénzt kéne elkajálnom ami a folyamatos fogyasztgatásból fakadna ugye - minden csak időzítés kérdése. (De remélem, hogy legközelebb normális jegyet kapok). Szombat délre értem vissza a szállásra, örömmel konstatáltam, hogy a szobám érintetlen, ahogy itt hagytam, kipakolás, tisztálkodás, cuccaim visszarendezése, és csicsika következett kb egy 12 órányi.