Norbi menni Kína

Kedves olvasók, komoly adósságot kell most bepótoljak, amit nem tudom meg tudok-e tenni a megfelelő részletességgel; valószínűleg nem. Az elmúlt két hónapban nem jelentkeztem, ugyanis téli szüneti utazásra mentem, és az időm 99%-ban nem voltam netközelbe, és ugyan Hongkongban megvettem életem első okostelóját, amivel aztán kóbor wifi-jeleket keresgéltem ha netet akartam, de ez kevés a blogoláshoz. Elég nehéz most összeszednem az elmúlt két hónapot itt pár oldalban, amikor ez idő alatt több új inger ért, mint fél életem alatt... sokan ilyenkor adják fel a blogolást, ha nagyon elcsúszik a dolog. Én most a teljesség igénye nélkül próbálom összeírni az emlékfoszlányokat, amik bevillannak, max még későbbi bejegyzések során ha bevillan valami visszautalok rá.

Nanjing

Egy hideg január eleji estén indultunk el Qinhuangdao-ból pár itteni magyar honfitárssal, a téliszüneti igényekre reagálva a "feketetaxik" a kampuszra is bemerészkedtek, le is intettünk egyet és az ár kialkudása után kivitt minket az állomásra (a fuvar vége felé jelezte, h a bejárattól kicsit arrébb tesz ki, és gyorsan fizessünk, mert "keresik" őt, rendőrök, többi taxis stb.. Mindegy elvitt minket, és kis várakozás után felszálltunk az alvójegyes vonatra, ami kb. egy mozgó hajléktalanszálló kis fekvőhelyekkel - főleg ha az ember a legfölsőre szóló jegyet kapja -ami szinte biztos, akkor marad egy 30 centije a tető alatt. A többiek még az elején aggódtak a 14 órás út miatt, de én már kétszer megtettem 1-1 21órás utat állójeggyel, tudtam, hogy sima út lesz, az is volt kb. A téliszünet alatt összesen volt szerencsénk az összes kínai vonatkategóriához a hiper-expressztől a legputribbig.

Nanjingot nem igazán tudtam kiélvezni, mert ugyan addig egész félévben semmi bajom nem volt, ott csúnyán megfáztam, az idő ugyanis nem sokkal volt jobb, mint északabbra, de fűtés már nincs sehol, a hostelban a szobában kb 0 fok volt, kint a szabadban 2-5 fok, a fűtetlen ABC-kben kapható víz is hideg, a hostel zuhanyzója az udvaron a szabad ég alatt, tehát ha nincs semmi hőforrás könnyű megfázni. A város egyébként elmegy, északhoz képest egész jó, fura helyi szokás, hogy az ablakokban, erkélyeken, kerítéseken, az utcán mindenütt kínai hurka-kolbász szerűségek, és egyéb húscafatok és ruhák lógnak. Nem sok időt töltöttünk a városban (igazából egyik helyen sem voltunk túl sokat), meglátogattuk a nanjingi mészárlás emlékművét, egy Ming-kori városkaput és falszakaszt; volt ott egy-két kiállított ágyú, ágyúgolyó, (és itt jön egy példa a legáltalánosabb kínás mémek közül; a rosszul angolra fordított kínai táblák feliratok kategória... a kínaiak ugyanis egyrészt nem tudnak angolul ez általános és nem meglepő, viszont az általuk használt szótárprogramok és fordítók és nagyon bénák, és a feliratokat az illetékes szakik általában egy sima hasonló szótárral végzik, és az eredmény sem marad el). Tehát hasonló módon kaphatta az a szó, hogy ágyúgolyó azt az angolt nevet, hogy Radium, amiből végül is megtudhatjuk, hogy a fejlett kínai civilizáció már a Ming korban is atomtöltettel lőtte az ellent. :)

A vonatúton Shanghai felé a kalauz/mozgó-árusok egyike a vonaton a szokásos instantleves helyett fogkefét és fogkrémet reklámozott bemutatóval, és kínált eladásra... a vonat Tibetből jött.

Shanghai

A legmeghatározóbb része az ittlétünknek, a város egész összhatása; a zord észak-kínai prérik után egy igazi civilizáció, igazi nagyváros összképe, hangulata. Egyébként azt hittük drágább lesz a hely; igazából egészen normális árakon is ki lehet hozni az itt tartózkodást. A szállás normális lett volna, de mivel kb tele volt, én és egy sorstársam kb egy sufni szerű tartalékszobában kaptunk helyet ami szintén nagyon hideg volt; az alvófelszerelésem a pólókra rávett 3 pulcsi a télikabát, sapka, sál volt; viszont Nanjinghoz képest gyógyulgatok és ezután már nem is lesz gond az út során.
Sokat mászkáltunk a városban; a Bundon a folyóparti város látképe gyönyörű, a fényképek nem igazán adják vissza. Ezen kívül még bazársorok, piacok, kisállat-piac (házikedvenc és étkezési igény szerint), megnéztük a Shanghai múzeumot, egykét híres egyetem kampuszát, amik felértek egy parkkal. Estefelé a városban az egyik kivilágított épületben felfedezni véltem Sauron szemét (pont úgy nézett ki a torony mint a Gyűrűk Urában).

Bulizós estét is tartottunk; diszkrét alapozás a Park Hyatt tetején (valahol a 85.-90. emelet környékén), majd egy kínai csaj a hosztelből (ahol nagyrészt külföldiek laktak) meghívta a hosztel teljes népességét ingyen bulizni a város egyik legdrágább szórakozóhelyére szülinapja alkalmából, így mi és még jó pár külföldi el is mentünk, és nem volt semmi trükk a dologban, kaptunk asztalt, korlátlan ingyen italt (egy olyan helyen ahol kb 400 000 Ft-nyi csak egy asztalfoglalás, kb 100 000 Ft egy üveg vodka, a beugrót el se merem képzelni, stb.), hogy kinek érte meg meg a mi ingyen bulizásunk nem tudom, talán a helynek, hogy több dísz-külföldit tud felmutatni, vagy tényleg a csaj intézte el, csak hogy elmondhassa, hogy mekkorát bulizott, mindenesetre jó volt, majd hajnal-reggel körül vissza a szállásra.

Shanghai után Hangzhou következett, egy óra vonattal, szinte semmi...

Hangzhou

Itt már az időjárás is egész tűrhető volt, a szállás is rendben volt teljesen, és én is meggyógyultam. A város egyik fele egy szokásos lepukkantabb kínai város, de a másik vele igazán gyönyörű, egy nagy tó köré épült a hely, és még több kisebb forrás, rengeteg gyönyörű park, itt tényleg van hely félrevonulni a világ elől meditálni. A hosztelünk olcsó volt és jó, de kb. a helyi Váci utcában volt, így olcsó kaja a környéken a szokásos frenchise amit hasonló esetben gyakran látogatunk; a 兰州拉面 Lanzhou-i tésztás volt, (ezt legalább 1-2x minden városban betaláltuk Kínában, ez a tipikus "olcsóbb és jobb híján" hely. Más olcsó kaja nem nagyon volt az utcában de egymást érték szó szerint a luxusautó szalonok, Ferrari, Rolls-Royce, Lamborghini, minden. A szállás mellett óvoda; a gyerekek katonai díszítésű falak mellett masírozgatnak, vagy épp játszanak.

Megtaláltuk a városi tó mellett az egyik kis templomot, a "pénz" templomát; ami jót derültünk; a templomka egy régi helyi történelmi alaknak állíttatott; a neve 钱王 ("Pénz" Wang), aki a név alapján az egyetemi Wang tanárúr is lehetne, aki a kolink pénzbehajtója, a nemzetközi osztály pénztárnoka, és a kolink korlátlan ura.

Ellátogattunk még 龙井 (Longjing) falu teaültetvényeihez, és a híres 龙井 forráshoz, és ott is vettünk egy kis teát.

(apropó tea: Kedves Anyu-Apu egyéb szuvenírt nem viszek senkinek mert csak egy kacattal több, teákkal irgalmatlanul felpakolva megyek haza, lesz mit inni ... Guangzhou-ban a teapiacon is vettem egy csomót.)

Megnéztünk egy csomó parkot és forrást még a város környékén... de pár helyre nem jutottunk be: a Lei Feng pagodára nem jutott idő, csak egy külső fotó lett, és lett volna a városban még valami buddhista ünnep egy parkban, az ünnep az önzetlenségről, ingyenes ételosztásról hasonlókról szólt elvileg és ennek jegyében elvileg ingyenes volt, a bejáratnál ez ki is volt táblázva, hogy ingyenes; hát annyira ingyenes volt, hogy szedték a belépőket a tábla mellett; de gondoltuk veszünk egy félárú diák jegyet, mint addig mindig, és amit a kiírás alapján meg is tehettünk volna teljesen szabványos kínai diákigazolványunkkal; de a kasszás néni önhatalmúlag megmondta a frankót, ő külföldieknek csak teljes árút ad el, rövid vita után tökéletes kínaisággal küldtük vissza származási helyére majd odébbálltunk. (Kínában egyébként a mindenkori front-office-os személyes akarata érvényesül általában, a szabály, hogy kiket és hogy kéne kiszolgálnia meg a fiókban pihen.)

Újabb alvós vonatozás Hangzhou után Kantonig, ahol kantoniakkal dumáltunk, tibeti sört ittunk, elment az idő.

Guangzhou

Guangzhou egy igazán hangulatos nyüzsgő nagy kereskedőváros, mint a filmekből a klasszikus kínai negyedek, csak igaziban, és nagyban. Télen a leghidegebb napokon kb. 15-17 fok van. Itt már a mandarin általánosan beszélt idegen nyelv, az emberek egymás között kantoniul beszélnek, a metrókon bemondanak mindent kantoniul is. Itt a szállásunk egy hosztellé átalakult magánlakás volt, teljesen rendben volt egyébként. Alapvetően a kantoni konyha az a híres és jó valami amit sokan igazi kínai kajaként ismernek más országokban, (igazából sok kínai sztereotípia ami más helyeken él; nyelv, kaja, hangulat stb, az valójában csak Dél-Kína vagy csak Kanton) itt tehát nagyon finom kaják vártak minket egészen elérhető áron.

Meglátogattunk több buddhista és taoista szentélyt, -az egyikben az egyik fa az ami alatt Buddha megvilágosodott (persze gondolom ezt még jó pár helyen állítják).

Guangzhou egyébként egy nagyon zöld hely; éghajlatából is fakad, de tele van fákkal virágokkal, még a legurbanizáltabb területei is, a város közelében meg sok óriási területű park van, nagy tavakkal, igazán szép hely, érdemes körbejárni.

(mondjuk, hogy haladunk délebbre egyre nagyobbak és jóltápláltabbak a patkányok, és egyre több van belőlük, és egyre nagyobbak a csótányok, kivéve Vietnámban, ott a csótányokat már felváltják ilyen gekkó vagy szalamandra szerű gyíkok, amik ugyanúgy ott másznak mindenütt mint egyébként a csótányok, viszont ott a legtöbb a patkány is. )

Guangzhouból intéztem a vietnámi vízumomat is, (Vietnámba már egyedül mentem egy két hétre az út végén). Meglátogattuk még a városban a Sun Yat Sen emlékművet, akit a kínaiak nem ezen a néven ismernek, hanem mint Zhong Shan, az emlékmű kibérelhető nagytermében valami zenés-táncos főpróba volt, de nem tudtuk még a fűfajt sem megsaccolni, hogy mi lehetett. Megnéztem még a Zhongshan egyetem kampuszát, ami az eddig látott kampuszok közül a legszebb volt, olyan volt mint egy park, és a téliszünetben ezt a funkciót is töltötte be, ellepték a családok, a kisgyerekes nagyszülők, hogy ez Kínában lenni szokott.

A város folyóján menetrend szerinti "BKV" hajó közlekedik. Egyébként Pekingtől számítva délfelé haladva egyre drágább a metró, (mindig azt hittük, hogy az aktuális a legdrágább persze), de a sor nem tört meg és a nagyvárosok sorát délen Hongkong zárta a maga metróáraival, ami igazából így is annyi mint a pesti 400 forintos menetjegy.

Guangzhouból Shenzhenbe fél óra alatt értünk gyorsvonattal, ami 308 km/h csúcssebességgel ment azon a szakaszon.

Shenzhen

Igazából nem érdemelne külön bekezdést, nem sok érdekes van itt, ezt tudtuk is, azt terveztük, hogy spórolunk a szálláson és majd naponta átingázunk Hongkonba, mert ezt metróval megtehetjük. Meg is tettük, de nem volt jó ötlet, az az átingázás -egy határátlépéssel- hosszú órákba tellett minden nap oda-vissza, és a metrószakasz elég drága volt ahhoz, hogy ugyanott legyünk, mintha végig Hongkonban foglalunk szállást, és előttünk lett volna az összes idő. Egyébként Shenzhen egy nagyon mű, nagyon új nagyon üres és steril, kb drága és modern város a hongkongi határon, amit kb részben "ellen Hongkongnak szántak"meg részben, hogy ezek összeolvadjanak. Nos Shenzheni részről rá is lóg a határra hogy lehet, de Hongkongi részről még vagy 30-40 km-nyi láp és mocsár van még a városig, HK valahogy nem keresi a "Mainland" közelségét.
Shenzhenben a szállásunk a szállásunk egy "love-hotel" volt annak a holtidőszak miatt üresen álló szobáiban (ezt nem tudtuk amikor lefoglaltuk, de egyébként semmi gond nem volt vele.)
Egyébként itt a népszerűsége és elfogadottsága jóval magasabb  az ilyen pár órákra kivehető hoteleknek, meg az örömlányok intézményének, mint Európában, pont a sokkal hagyományosabb arisztokratikusabb családmodellek miatt (itt a pénz köt házasságot, és sok helyen még teljesen normális, hogy még a mai fiataloknak is a szülő talál megfelelő hazastársat, aztán a fiatalok majd találkoznak, és majd megkedvelik egymást, és ha majd lesz pénzük rá mennek kikapcsolódni az ilyen intézményekbe.)

HongKong (Xianggang)

Óriási tömeg általában a határon, ezen szenvedtük át magunkat minden nap, kivéve egyet, egy estét ott aludtunk HK-ban. Egyébként egy távolkeleti London a hely -végülis Nagy Britannia része volt- egy modern nyugati nagyváros, angol double decker buszok, villamosok, brit kocsik, rengeteg külföldi, nagyon nyuzsgő, nagyon multikulti, nyugati árak, nyugati termékek, igényes emberek, de a helyi átlagember belepusztul a munkába kb. (ahány helyivel beszélgettem egy se nagyon szeretett itt élni - de a stresszes élet szerintem egész Ázsiára vagy az egész világra is igaz). Ez volt a legdrágább állomásunk, de alapvetően ezt is meg lehet úszni kb budapesti árak mellett, vagy kicsit drágábban csak, bár az otthoni árak se olcsóak. Egyébként turistáskodáshoz tökéletes a város ha az embernek sok a pénze, modern nyugati város, de mégis megmaradt a távolkeleti, filmekből ismert hangulat egy része. A mandarin nyelv itt már felejtős angol és kantoni a hivatalos nyelv, itt már angolul kommunikáltunk.

Sokat sétáltunk a városban, a parton, az Avenue of Stars-on, ahol a helyi hírességek csillagai, meg szobrai vannak, jókat tettünk - egy boltban láttunk Tokaji bort-, parkokba mászkáltunk, felmentünk a Victoria's Peak-re ahol az éjszakai kivilágított Hongkong látképe fogadott minket, igazán gyönyörű volt.

Hongkong után visszatértünk Guangzhouba egy éjszakára, hogy másnap onnan repüljünk SanYa-ra.

SanYa

Hainan szigetének legdélibb városa, Kína legdélibb érdemi része, egy kis üdülőváros, kb akkora, mint itt Qinhuangdao, csak hát a trópusokon van, ami nagy előny az itteni zord északi testvéréhez képest. Egy turista városka, de alapvetően csak a kinai belföldi turisták, és oroszok járnak ide (aki külföldi szinte mind orosz) - szoval tényleg déli Qinhuangdao. Az időnk nagyrészét itt kellemes semmittevéssel, tengerparti pihenéssel töltöttük, az addigi rohanós városi programok, városnézések után, itt kb. két hetet töltöttünk, sok gyümölcsöt ettünk, elvoltunk. A szállással sok gond volt, de alapvetően nem nagyon érdekelt minket. A városban viszont a tömegközlekedés egy őrület volt, sokszor inkább el se indultunk, ha nem volt olyan sürgős; általában csak kajálni mentünk volna be , a szállás közelében nem sok kajálda volt, de aztán megtaláltuk a szokásos 兰州拉面-t ahol gyakori vendégek lettünk ismét. Felmentem még a 鹿回头 park/kilátóba innen az egész öblöt és félszigetet be lehetett látni, itt néztem végig egy naplementét a "tengerbe"... mint a filmekben.

Itt ért minket a kínai 春节 (tavaszünnep), és a kezdő estéje a kínai újév, ez Kína legfontosabb ünnepe, az élet megáll, mindenki hazautazik a családhoz. Az újév estéje általában őrült petárdázással és tüzijátékkal telik, a rossz szellemek elűzésére, és SanYa-n nagyon durva volt, a kínai petárda nem olyan kis cuki pukkanós cucc mint otthon, hanem sorokba kötött aknák, ütegek, olyan hangja van mint a géppuskának, némelyik meg mint egy bomba. A város egy estére a hangokat tekintve háborús zónává vált, (előtte egy rutinos orosz figyelmeztetett, de nem hittem neki, gondoltam csak nem lesz zavaró egy kis petárdázás... hát... necc volt, és gondolom ennek minden évben megvannak a maga sérültjei, mindenesetre másnap az utcákat 20 centi vastagon borították a petárdafecnik) én az estét a főbb utcáktól távolabb töltöttem a parton, így elment a dolog, de még ősszel itt az egyetem kampuszának bejáratánál egy elhaladó esküvőskocsi tiszteletére valaki elsütött mellettem egy kisebb petárdát váratlanul, de annak a kisebb petárdának a lökéshulláma majd levitte a fejem, és vagy egy jó hétig nem igazán hallottam a jobb fülemre...néha tényleg úgy vagyok vele, hogy itt az ember sosem tudhatja melyik pillanata lesz az utolsó, vagy melyik ebédje az utolsó. XD

Mindenesetre SanYa-n kipihentük magunkat, két éjszaka erejéig visszamentünk Guangzhou-ba ami a dél-kínai csomópont tulajdonképpen, majd onnan mindenki a megfelelő járattal utazott tovább a maga dolgára, innentől tehát már szétvált a kis társaságunk; és én egyedül utaztam le még vagy két hétre Vietnámba, pontosabban Ho Chi Minh-be (vagy Saigon-ba) turistáskodni.

Saigon/HoChiMinh

Egy hangulatos kis trópusi "banán-népköztársaságba" csöppentem, egy turizmusra erősen épülő fejlődő ország, (ami egyébként dinamikusan fejlődik, mostanában ömlenek oda a befektetések, tulajdonképpen a 70-80-as évekbeli Shanghai-t láttam, kellemesebb éghajlaton - nappal 40-45 fok körül, éjjel 30-35 fok körül. Egyedül mentem le, de kb 5 percet nem töltöttem egyedül az út során; a helyiekkel haverkodtam, mászkáltunk mindenfelé, kajálni, bulizni, még ünnepi családi vacsorákra is meg lettem hívva, sok új és érdekes embert ismertem meg, igazán tanulságos és jó utazás volt. Első ismerkedés volt egyben az út a vietnámi nyelvvel, kultúrával, a nyelvből persze már nem sok maradt meg, nem ez volt az elsődleges cél, de ott még lelkesen kérdezgettem, hogy mi hogy van, és a közlekedés erejéig -címek stb- gyorsan kellett tanulnom, taxisnak kiadni, hogy merre menjen, és lehetőleg ne verjen át, útbaigazítást kérni... egy ilyen új helyen nagyon hamar össze kell szedni egy minimális nyelvi készletet, és helyismeretet. A helyismeret sem egyszerű egy alapvetően földszintes város; minden épület 2-3 emelet, nem felhőkarcolók tengere, de nagyon bonyolult városszerkezet, tipikusan a spontán fejlődött város, sikátorok hálózata, térképpel is könnyű eltévedni. A szállásom is egy sikátorból nyílt a turistanegyedben - a turistanegyed volt a legidegesítőbb része a helynek (nappal a riksás/motoros taxis szerűségek zaklatják az embert éjjel a k*rvák és kerítők) de a város többi része normális, de mint azt említettem esténként sok a patkány a közterületeken, mint Dél-Kínában is, a csatornákból jönnek városnézni, először eléggé para volt, féltem, hogy amikor libasorba mennek el a lábamtól fél méterre az 5 kilós patkányok és az egyik véletlenül sarokbaszorítva érzi magát és megharap, akkor ha a veszettségbe/tetanuszba nem pusztulok meg akkor majd a vietnámi egészségügyi ellátásba fogok, a kínait ismerve - de nem volt gond, ott már a patkány és ember is megszokta a másikat, élni és élni hagyni... Viszont a szállásbejárata a legundorítóbb piac felől volt amit eddig láttam, legalábbis valami piacnak nevezett emberiség ellenes bűn volt... van abban valami groteszk szépség mármár amikor a nyers húsok halmokban a földön valami kartonpapiron a 40 fokban napokig és a helyiek közül a szegények ott vásárolgatják meg a napi betevőt. Viszont maga a szállásom kifogástalan volt, a szobám szállodai körülményeket nyújtott, egy fős szobába laktam, teljesen rendben volt.

Nem utolsó sorban a vietnámi konyha zseniális, még a kantininál is jobb, nem gondoltam volna; szinte két hétig csak ettem, ott az okozott mindig dilemmát, hogy mit egyek a bőséges és olcsó választékból, -relatíve olcsó; Vietnám legdrágább városában, és a környező régió legdrágább városában, és annak legdrágább utcájában a helyi "Váci utcában" 1000Ft-nyi pénzből degeszre ettem magam bármelyik turistaátverős étteremben a legminőségibb kajákból, a helyi kaják mellett ott már nyugati kajákat is lehet kapni minden étteremben, kávé, bagette, rendes húsételek, (ettem steak-et meg pörköltet is a hagyományos helyi kaják mellett) szóval van minden ami Kínában esélytelen. Minden kávézóban a kirendelt ital mellé korlátaln ice-tea jár amit után töltögetnek, így akármeddig ellehet teázgatni.

Egyébként itt tényleg mindenki mindennel seftel, és itt mindent meg lehet venni minden más helynél olcsóbban, ruhákat, mindent... és a legtöbb vietnámi a melója mellett otthon még kész kis manufaktúrákat tart, ruhákat, szuvenireket árul... szociális rendszer, mint Ázsiában amúgy sehol Vietnámban sincs, és az állambácsi ugyan nem véd meg senkit semmitől -max a turisták biztonságára vigyáz a rendőr bizonyos körzetekben, de az egész város egyébként testi épségre nem veszélyes, az embert max átverik ha zöldfülű. A munkahelyeken az átlag vietnámi munkaidő -melósoknak, meg nem szellemi munkásoknak- heti hét nap 14-15 órák, évente 10 nap szabi a Tet (vietnámi újévidején), pl, kérdeztem a kávézóst, egyedüli alkalmazott az adott poszton, mi van a megbetegszik, vagy bármi történik; "óh az lehetetlen még sosem volt beteg"... akkor megáll a bolt...mindenesetre 40 fokban megfázások valóban nincsenek...  Az éghajlat miatt a lakások is mások, a legtöbb ember sorházas házakban lakik, aminek a földszintje teljesen nyitott mint egy garázs, de az már egy nappali is egyben, hol már a cipőt le kell venni -de persze a motorral beparkolnak azért oda-, és a fölső emeleteken vannak az egyéb hálószobák, esetleg egy plusz étkező, de alapvetően nagyon kevés bútorral operálnak, csak a legszükségesebbekkel, meg itt ugye a padló is mindig meleg.

Apropó motorok: mindenki motoron közlekedik, de tényleg mindenki: 10 milliós város 7 millió motorral, -a maradék 3 millió a kisgyerek. autók csak a normál taxik, amik a taxis helyeken parkolnak, de amugy minden parkoló, minden a motorokra van kialakítva, és a közlekedés rémisztő először, átkelni az utcán a motorok áradatában: jah lámpák, közlekedési szabályok nincsenek, van duda, gáz, és út. De megszoktam, a végére teljesen rutinosan közlekedtem, sokat utaztam motor hátsó ülésén is -itt még amúgy az a legbiztonságosabb ha egy vagy a motorosok közül...

Jah, elmondhatom, hogy milliókat költöttem; a vietnámi dong megélt egy kevés inflációt az elmúlt 30 évben árfolyama olyan, hogy a teljesen átlagos címletek az 1-2-5 százezresek, és az ezres a legkisebb váltópénz, de az ilyen 1-2 forintot ér...

Utazgattam még a Mekong-delta környékén, hajós, csónakos utak, meg kirándulgattam a környéken... A város múzeumjait és turista látványosságait is végignéztem, de Saigon kulturturistáskodás szempontjából elég hamar bejárható. Voltam többek között a vietnámi háborús múzeumban is, igazán megindító volt, de volt egy rész ahol azért büszkeség töltött el, a Vietnámot támogató országok plakátjai között egyszer csak ismerős szövegek ütötték meg a szemem; bizony magyarul volt, és a Magyar Népköztársaság szolidaritást kifejető plakátjait láthattam, saját anyanyelvemen olvashattam Vietnámban. Egyébként amíg Kínában általában lövésük nincs az embereknek arról, mi az a Magyarország, Vietnámban teljesen képben van a legutolsó ember is, mindenki hallott róla, kb el tudja helyezni...

A város egyébként még a távolkeleti zsibvásár jellege mellett teljesen őrzi a régi európai gyarmati időket az épületekben, amik anno nem lettek szétlőve, -vagy azonos állapotába lettek felújítva- ott mind még ezek a régi európai jellegű épületek voltak. Nem csak a turistanegyed, de minden hely ahol voltam Vietnámban, nekem úgy tűnt, hogy egy európai számára kevésbé kultúridegen, mint pl. Kína. Mindemellett az ország magam még szegényebb jóval szomszédjánál.

Vietnámi tartózkodásom hamar véget ért, és indulnom kellett vissza Mordorba vagyis Qinhuangdao-ba.

kezdetét vette egy fárasztó és kalandos hazaút, és a sikeres/szomorú megérkezés.

A visszatérés

A gépem feb. 26-án hajnali fél egykor indult (volna), tehát kimentem már 25-e este 11 körül a reptérre, a beszállókártyát amikor megkaptam mondták, hogy a gép a légitársaság jóvoltából késik (Itt köszönném meg a China Eastern Airlines-nak), jó lesz az az indulás fél4, 4 körül is. Gyors anyázás, majd legalább megpróbálok szunyókálni a tranzitban; na az nem nagyon ment, de már 3 óra után nekem és a várakozó kínaiaknak gyanús volt a kapunál a nagy nihil, (annál a kapunál ami a beszállókártyán volt, ami normális esetben már szentírás a reptéren, de itt nem volt az, a gépet nem sikerült ahhoz a kapuhoz eljuttatni, csak egy másikhoz, így a kártyán lévő rossz kapunál vártunk, erről nem szóltak, csak amikor már zavart éreztem az erőben, és kerestem a hiba forrását találtam megy egy félreeső kis összesítőtáblán, ahol csak annyit tettek, hogy kicserélték a kapuszámot; az új kapu a reptér túloldalán, gyors léptekkel oda, pont kezdődött a beszállás.

Shanghai átszállással utaztam Pekingbe, normális esetben lett volna 6 órám a két gép között, és a légitársaság által küldött papíron az állt, hogy ugyanarról a reptérről indul. Még Vietnámban amikor megtudtam a késést, mondták, hogy mivel belföldi átszállás, még fel kell vennem a csomagomat, és újra fel is adni.

Megérkeztem 4 órás késéssel (a következő gépemre a beszállás pontosan történt), és akkor tudtam meg, hogy bizony nem ugyanarra a reptérre érkeztem mint, ahonnan a másik indul, elvileg jár át egy busz, de az olyan mint a Yeti, sokan hallottak róla de igazából még senki sem látta; irány hát egy taxi, mondtam neki, hogy taposson bele; azt is tette, így volt az út egy és háromnegyed óra a másik reptérre. Ekkor is már elég ideges voltam, de akkor lettem csak igazán az, amikor ezen a reptéren megláttam, hogy az órám még a vietnámi időt mutatja (egy óra minusz) és már a beszállás jelzés már akkor villogott a gépemre amikor beléptem a reptér kapuján; 10-12 percem volt. A csomagfeladós, becsekkolós pultoknál fél Kína hömpölyög; félrelökök mindenkit, levágom a pulton lévő idegen bőröndöt; bocsi jobban sietek, és mondom, hogy a csomagomat azonnal fel kéne juttatni a pekingi gépre. Rohanok tovább; a biztonsági ellenőrzések Kínában nagyon durvák és sokáig tartanak; csak reméltem, hogy sikerül hamar átjutni rajta, talán látták is, hogy rohan a turista, aránylag hamar átjutottam, futólépésben tovább, és mint a filmekben pont bevágódtam a beszálláshoz a kapun amikor már csukták is mögöttem.

Aztán a kifutón már a gép állt még egy két órát mert nem kapott felszállási engedélyt, pont annyit, hogy izgalmassá tegye Pekingben az átszállásomat a vonatra; amire a névleges reptéri érkezés és a vonat indulás között 3 órám volt; Pekingben szerencsére elsők között kaptam meg a csomagom (örömmel konstatáltam, hogy feljuttatták a gépre), rohanás a pályaudvarra, és éppen elértem a vonatot, leültem és indult is. Aznap éjfél körül érkezett meg Beidaihe-re a pokol tornácára, taxival felhozattam magam a suliig, nyittatnám a kolimat a portással, erre azzal fogad, hogy jó lenne ha elköltöznék egy másik szobába, mert nekik az helytakarékosabb; lehet most is vagy holnap reggel. El lehet képzelni ebben az állapotban a nézésemet, meg mondtam neki, hogy arra várhat, hogy én kiköltözzek (majd a nyáron ugye). Az időjárás is megviselt; a 40 fokból a hideg szeles éjjeli mínusz 5-10-be.

Azóta is macerás dolgokkal való szenvedéssel telt ez a néhány nap; vagy egy hétbe telt, és sok csesztetésbe, mire bekötötték erre a félévre az új netet. Meg ugye általános, hogy minden probléma és tennivaló ilyenkor szakad az emberre hazaérkezve a nyaralásból.

Elkezdődött a suli is, új csoport, magasabb óraszám, még unalmasabb... nyelvvizsgázni is kéne egyszercsak (remélem lesz rá pénzem.)

Elkezdődtek a zord hétköznapok.