Norbi menni Kína

Nos ismét visszatértem, és ismét eltelt egy idő mióta nem írtam ide, de igazoltan voltam távol, barátnőmmel voltam egy majdnem egy hónapos fülöpszigeteki körutazáson, és a mostani bejegyzésem is ennek nagyon redukált vázlatos beszámolója lesz. Elég nehéz volt visszatérni Kínába, és most elég nehéz optimális terjedelemben írni róla, ugyanis kijelenthetem, hogy életem legjobb és legtartalmasabb nyaralása volt, és racionális fejjel belátva, hogy ez egyhamar -vagy soha- nem lesz felülmúlva...szóval fura érzés ilyenből visszaesni a rideg valóságba. Egyébként a fényképek ilyenkor is hasznosak a gondolatokat összeszedni - és nemcsak amikor a szomszédoknak ismerősöknek kell mutogatni, hogy irigykedjenek, hogy merre nem jártak XD XD ... A kb 1500 kép feltöltése a FB-ra nem kis macera volt, köszönhetően az idegesítő feltöltő rendszernek. A legjobb/ legérdekesebb helyekről meg nem is tudtam képeket csinálni, mert pl úszva lehetett megközelíteni v vizes környezetről volt szó pl szakadó eső és a fényképező nem vízálló, vagy nem mertem/tudtam elővenni a gépet, vagy száguldó kocsikból, buszokból láttam a dolgokat...

Tehát, tekintve, hogy nem Pekingben lakom hanem falun, és minden gépem Pekingből indul, így mind mindenhova, a fővárosba Manilába is 2 nap volt eljutni. Manila volt a bázis ahova néha visszatértünk az utazások között, amikor épp Manilában voltunk, akkor a barátnőm albijában laktunk, egyébként meg kb minden nap más csillagtalan szállodába, vagy hostelben laktunk, tekintve h kb folyamatosan mozgásban voltunk.
Pár szót Maniláról: hát az pont nem az a nyaralós hely, de érdekes tapasztalatokat nyújt ez is. Egy forró szmogos hely, nagy kiterjedésű és lakosságú város de a modern részei elenyésző területet foglal el, az 1-2 drága árakkal, plázákkal és kisebb felhőkarcolókkal operáló üzleti negyedek között, szegény kerületek és "slum"-ok (a kis latin-amerikai városképekből ismeretes bádogvárosok, nyomornegyedek) végtelennek tűnő hálózata van. Az albi ahol laktunk a fő üzleti kerületben van, de azon belül a "piroslámpás negyed" mentén -mert a kerületben ott a legolcsóbb a lakás- szóval ott is sok vicces dolgot lehet látni az utcán (pl lehet tippelős játékot játszani az utcán a ribik láttán, hogy csúnya csaj vagy ladyboy), de persze az egyik nap voltam "slum - túrán" is, ahol a kamerát nem sok helyen mertem elővenni, a nyomor, a látvány, a szag -amit erősített, hogy egy kis eső alatt, után voltunk, és folyt ott minden- döbbenetes volt, és eléggé kilógtam a tömegből, a lakosok között volt aki úgy nézett rám, mint egy jelenésre, volt aki ignorált, és volt aki kedvesen beszédbe elegyedett velem. Ilyen dolgok is szóba kerültek pl, hogy -evidens módon- ott persze mindent megsütnek amit el tudnak kapni: kutyák, macskák, patkányok, gyíkok, minden állat kaja ha éhes az ember...érdeklődtek afelől is, hogy honnan jöttem, (Magyarország..) milyen hely az; "demokratikus ország-e" kérdezte valaki...éreztem, hogy nem feltétlenül ugyanazt értjük a szó alatt, így rákérdeztem, hogy mit ért alatta: mint kiderült azt, hogy nincs efektíve polgárháború, a hadsereg nem lövi a szintén fegyveres lázadókat, szóval úgy általában nyugi van, és nem repkednek a golyók. Ilyen definíció mellett elmondhattam, hogy igen az, ugyanis fegyverek egyik oldalon sincsenek, egyrészt de facto nincs hadsereg hála a jó égnek, és a magyar ember amúgy is lusta lázadozni. "akkor az egy jó hely" konstatálta az emberke. :)
Egyébként még sok jó étterem van Manilában is, minden nap valami finom különlegességből ettem tele magam, esélytelen is lenne megpróbálni sorolni, vagy példákkal élni, összességében elmondható, hogy egy éves ázsiai tartózkodásom alatt ettem már mindent ami él és mozog, és szinte mindent egész jónak találtam (mondjuk a barátnőm konstatálta is, hogy öröm rám főzni mert mindent megeszek és mindent szeretek amit a világon valahol valaki kajának minősít... nos ez végül is így van ). (Bár ott tényleg a gasztronómia tetejéről kajálgattam minden nap, és nem kicsit volt lelki törés visszatérni, akár csak pár napra is most, a kínai kolimba, az objektíve is undorító menza kaját enni.)

Na, de alapvetően körutazás volt a út, tehát erről kellene írjak érdemben: mindenki el tudja képzelni az ilyen klasszikus sztereotip trópusi paradicsomokat, szigetvilágot, amikről az ilyen témájú posztereket, képeslapokat mintázzák, nos ilyeneken voltam egy csomón, a pár tíz méretes állandó lakos nélküli csónakkal vagy így-úgy megközelíthető kis szigetecskéktől, zátonyoktól kezdve a nagyobbacskákig, amik már egykét városnak titulált kis települést is elhordoznak magukon, (a civilizáció e magvai között mindenhol az egyenlítői őserdők, és itt-ott pici tanyasi rizsföldek mindenhol, amit tényleg bambusz/nádkunyhókban lakó emberkék azokkal a jellegzetes fekete ázsiai ökrökkel szántanak a kis nádkalapjukban, mert terelgetik a disznót, kecskét, egyéb jószágokat a szabadban).
A Fülöpszigetek egy kb 7000 szigetből álló elég nagy kiterjedésű szigetegyüttes, amik kb rész csoportokra oszlanak, egy nagyobb sziget körül sok kicsi, ha egy egész kicsire akarunk eljutni azt csak lépcsőzetesen tehetjük meg, tehát repülővel az egyik nagyobb szigetre, majd csökkenő méretű hajókkal, csónakokkal az egyre kisebbekre. (Apropó reptér: nincs kedvem nagyon részletezni, de rengeteg ország rengeteg repterét megjártam, de a filippino repterek messze a legidegesítőbbek; pl már az épületbe belépéskor lecsekkolják a kinyomtatott repjegyet, és kvázi belépődíjat szednek magához a belépéshez - ez nem a reptéri illeték vagy ilyesmi, ez plusz lehuzás, ilyen sehol máshol nincs. Meg hallottam, hogy a legmacerásabb meglepő módon az ország elhagyásakor; és tapasztaltam is, a fentieken kívül félreállítottak h faggassanak; merre utaztam mit csináltam, hol szálltam meg, és hol utoljára, első ittlétem-e, áttúrták a kézitáskám... szóval a reptereik idegesítőek, és az elrendezésük is fura, és a röntgenes biztonsági ellenőrzésen is kétszer kell átmenni alig száz méter különbséggel.)

Első utunk Manilából Palawan szigetére vezetett, belföldi repülővel a fővárosába (főfalujába) Puerto Princesa-ba, ahonnan még aznap éjjel egy 6-10 órás buszúttal mentünk tovább El Nido-ba, egy kis faluba, -nem olyan távoli km-re, de jórészt hegyi földutakon eltart egy darabig, még ha bizonyos szakaszokon a rozoga buszokkal az őrült sofőr képes volt 140-nel (!) menni. A busz bánatomra légkondis volt (igen az ázsiai légkondi "kultúra", elég idegesítő, szeretnek minden helyiséget 16-18 fokra is lehűteni, akkor is amikor kint 50 fok körül van -egyenlítő ugye- zárt helyekre leizzadva gyakran be kell menni -bank, étterem, néhány busz- így az élet a megfázás és meggyógyulás óránként váltakozó ciklusává válik. Hajnali 1-2 körül értünk El-Nido-ba, (a szigeten taxik helyett oldalkocsis motor szerűségek vannak csak, "triciklik"), fogtunk egy ilyen triciklit, hogy vigyen el a szállásra, amit neten foglaltunk, -nem tudtuk pontosan hol van, cím nem nagyon volt megadva, csak nagyjábóli környék, és hogy szép környezet, és mint később kiderült sajnos a sofőr se tudta hol van, el is téved velünk alaposan- a szép környék ugyanis az őserdő kellős közepén egy eldugott tengerparti öblöcskében volt jó messze a falutól, a fix árra kialkudott tricikli tönkre is ment mire az olyan terepen ami inkább hegymászást igényelt volna elvitt minket, bár az út felénél inkább mi toltuk a szegény járművet. Először talált a hajnal esőerdőben, és pont egy olyan szakaszon ahol láttam egy kis öblöt ahogy a tenger felől felkel a nap, az élmény leírhatatlan.
A végén megtaláltuk a bungallót a dzsungel közepén, úsztunk és pihentünk egyet a parton, majd rájöttünk, hogy ez túl a semmi közepe egy egész hétvégéhez, ezért a szállás dzsipjével ami ott volt, bevitettük magunkat a faluba, kerestünk szállást, és azt ezt követő két napon "island hopping" túrákra mentünk (azaz hagyományos építésű kis motorizált csónakokkal adott utitervek mentén elvisznek minket egy csomó gyönyörű kis szigetecskére, korallzátonyhoz, lagúnákhoz, lehet könnyű-búvárkodni, ebédet adnak stb. -persze a korallzátonyokon látszott, hogy alaposan megsínylették a rendszeres emberi látogatókat, és már bizony nem úgy néznek ki mint a turizmus felfutása előtt, de még így is ez volt a legszebb legélőbb tengeri világ amit láttam...
Ezeket a szigeteket, kődarabokat, a szél, az eső, és az árapály csodálatos formákra mintázta, amit minden elérhető területen benő a növényzet, ami nem tudom, hogy hol és miben kapaszkodik meg azokon a köveken, de csodálatos látvány, és a tökéletes tiszta kék-zöld tenger... szóval remek 2-3 napot töltöttünk island hoppingolással, több tucat kis szigetet bejárva.
Az utolsó El Nidoban töltött estére azért cseréltünk szállást, hogy legyen melegvíz ahol hajat moshatok, ugyanis a melegvíz bizony nem evidens a Fülöpszigeteken sehol, sőtt ritka jószág, (pedig elég lenne csövekben megjáratni a tetőn és a nap felmelegítené, de ez úgytűnik még nem jutott eszébe senkinek), és mivel az áram és a benzin egy szigetvilágban drága és szűkös, és amúgy is meleg van, általában se a normál szállásokon se a magánlakásokban nincs melegvíz egyáltalán bevezetve, csak egykét drágább szálláson lehet rá számítani ha ezt külön promotálják, márpedig a hajamnak az kell és kész. :)
Az utolsó Palawanon töltött napokat Puerto Princesában töltöttük, ahonnan el akarunk menni a híres barlangi folyós csónakázásra, de arra az önkormányzat korlátos számú jegyet engedélyez, amit a drágább hotelek nagyrészt előre felvásárolnak, oda tehát nem mentünk, inkább dzsippel levitettük magunkat egy faluba -aminek már nem tudom a nevét- ahol egy gyönyörű tengerparti öböl van egy egy azt teljesen átszelő hosszú "zip-line" (drótkötél amin le lehet csúszni), azt kipróbáltuk, meg a kocsi ami odáig vitt minket egy másik családot is vitt barlangászni a faluba érkezésünk előtt, szóval egye fene no, elmentünk barlangászni is egy cseppkőbarlangba.
De az autentikusabb barlangászkodás volt ám, mint a magyar szépen kiépített barlangok amin csak végig kell sétálni, itt tényleg sisakkal zseblámpával és kis barlangi réseken átszuszakolódva lehetett előre haladni, és csak két szakaszon volt otthagyva nekünk egy kötél amin fel kellett mászni, azonkívül senki. Itt is megtapasztaltam azt, amit még sokszor, hogy Ázsiában, főleg minél inkább Dél-Ázsia felé haladok az emberek egyre kisebbek, és én a közepes magyar termetemmel egyre inkább számítok óriásnak; nos erre a koronát a Fülöpszigetek teszi fel, ahol az emberek tényleg nagyon picik, és a turizmus legjavát bizony a belső turizmus adja, és sok minden pl ez a barlang is a helyiek kalandozását szolgálta, így pár kisebb résbe majdnem teljesen beszorultam -úgy hogy se ki se be, ami azonkívül, hogy utolsónak menve elzárja a többiek kijáratát ami nem különösebben érdekelt akkor, nekem se túl egészséges ott ragadni seggel kifelé egy falban, így néhány ilyen kihívást jelentő átmászás után a többi túrázó részéről tapsvihar fogadott. (Egyébként ez egy autentikus barlang volt, az évszázadok során gyakran visszatérő japán -és néha kínai- megszállás elől a helyiek ilyenekben pl ebben bújtak el, és éltek, amikre ha rátaláltak a japánok azt hitték, hogy milyen primitív népek, hogy még barlangokban élnek, pedig csak bujkálnak).

Palawan után visszamentünk Manilába -minden ilyen kis természetjárós blokk után egy városi rész következett; rövid városnézés tehát - Manilában és úgy általában a Fülöpszigeteken ha valaki történelmi emlékeket, régi dolgokat akart városnézni, akkor a régi spanyol épületeket, erődöket, műemlékeket találja -az első partraszállás ugye kevesebb mint 500 éve volt, tehát ezek nem olyan régiek, a korábbi civilizációs nyomokat a spanyolok gondosan eltörölték szinte mindenhol, viszont az épületek vicces helyi jellegzetességekkel bírnak, pl a kő ananász szobrok a templom homlokzatán és csúcsain, és hasonlók. Egyébként a Manilában töltött idő vázát, alfáját és omegáját általában a kajálás jelentette, főzzünk-e otthon ebédet vagy vacsit, vagy étterem -általában étterem- akkor mit együnk -mindig valami különlegeset kéne ha már nyaralunk-, hova menjünk, oda elmenni, kellemesen bezabálni, utána sziesztázgatni, és el is ment a fél nap.

A következő egyik állomásunk volt de csak egy napra a barátnőm szülőfaluja Bulacan, ami gyönyörű természeti környezetben fekszik egy folyódeltás területen, egy klasszikus cuki is falu, kis házikókkal sok állattal -házival és vadon arra éldegélővel- jó levegővel; de egyébként más nem nagyon van ott, úgyhogy nem is maradtunk sokáig.
A következő állomásunk szintén Manilából indulva Tagaytay falu -nem vagyok biztos a nevében- aminek közelében egy hatalmas tó van, -ami egy régi vulkáni kráter volt- amiben több újabb kisebb kevésbé régi de már szintén nem működő vulkáni hegyecske emelkedik ki a tóból a kráterével együtt, amiben szintén már összegyűlt a víz, az egész zseniálisan néz ki, a fényképek szokás szerint nem igazán adják vissza jól a látványt, de remek volt. Oda is, mint a körutazás során általában, a kihívást az eljutás jelentette, aztán úgy oldottuk meg, mint még több más kirándulós napon aztán; beültünk egy taxiba a városba és azt mondtuk neki, hogy akkor most kibérelnénk egy napra és vigyél le minket helyekre, ez meg is történt nagyjából annyi pénzért, amiért Pesten elvinnének a Délitől a Keletibe. Plusz még a sofőr az út során valóban olyan volt mint a személyes sofőrünk ~inasunk, de ő meg kirándult szintén, volt, hogy velünk kajált, és ugyanúgy megkapta a napi bevételét.
Erre a vulkános részre a legjobb kilátás egy elhagyatott villából/erődből tárult szemünk elé, amit egy korábbi elnök/vezér kezdett el építtetni magának szerény hajlékául, de közben az illető megbukott és a félkész házba mint kilátóba fel lehet menni nézelődni.

A következő nagyobb utazós blokkunk központja Cebu szigete volt, ahova szintén Repülővel mentünk Manilából, és ahonnan különböző megoldásokkal mászkáltunk minden felé. Első állomásként Bohol szigetére; oda utasszállító tengerjáró hajókkal lehet eljutni, ezt is tettük, és már a kikötőben a fenti kibérelt taxis módszerhez hasonlóan, de már erre specializálódott, autóval rendelkező önjelölt sofőr/idegenvezetők várják, hogy bagóér kibéreljük őket egy napra, hogy körbefurikázzanak minket a sziget látványosságaihoz. Mi is fogtunk egy sofőrt tehát aznapra, és nekivágtunk a szigetnek. Megnéztük a sziget első templomát ami egyben egy kis erődszerűség, ez különösebben nem lépte át az ingerküszöbömet, úgyhogy gyorsan mentünk is tovább. Ezután elmentünk a sziget kis állatkertjébe, ami elég kicsi így igazából nem is állatkertként van promotálva, hanem fő látványossága egy bazinagy többmázsás piton otthonaként, a pitonnak volt valami neve, de már nem tudom, hívjuk most Pistinek Pitonnak. Pisti Piton évente kétszer eszik -egy egy marhacsordát- azonkívül alszik -hibernációban van tehát nem ébred fel a turisták taperolására sem, de így korlátozottan izgalmas játszótárs- be lehet hozzá menni, fényképezkedni vele stb. Volt még ott egy jó pár különleges helyi állat, legalább is amiket a helyiek különlegesnek véltek bemutatni a turistáknak mint mi, (és lássuk be miért lenne nekik evidens, ahol vannak bizonyos állatok, és mindet megszokták, hogy mi a különleges nekünk); így került az ilyenek közé, hogy:majom, valami helyi cuki lajhár, valami szintén cuki borz-szerű emlősféle, leguánok, meg nagy gyíkfélék, helyi baglyok, meg színes érdekes madarak közé, pár egészen ismerős jószág is: holló, kacsa, pulyka, csirke... (bár a pulyka nem feltétlenül evidens Ázsiában, a terítékről legalábbis teljes egészében hiányzik, csirkét mindenütt esznek, de pulykához egész egy éves ázsiai tartózkodásom alatt nem volt szerencsém, Kínában pl tökismeretlen, de egyébként nem is nagyon hiányoltam).

Ezután szintén egy kis hajókázás következett egy esőerdőkön keresztülfutó folyószakaszon, és a kis hajót/ nagy csónakot étteremnek alakították ki (ergo volt asztal meg kaja), a kaja közepesen volt felejthető, de a hajókázás gyönyörű volt.
Jah és még valami amit még nem említettem talán: az esős évszak (esős fél év) kezdetén mentem le egy hónapra, tehát e hónap alatt az időjárás folyamatosan lett egyre esősebb, de ezt nem úgy kell elképzelni mint otthon, hanem hogy a legváratlanabb helyen, (de nem feltétlenül váratlan időben mert általában koradélután) jött egy nagy trópusi monszun zápor, viharocska, egy nagyon intenzív és gyors felhőszakadással ami max 2-3 óráig tart aztán vége. Egyébként is permanens a forróság, és ezen az eső alig hűt, tehát ha jó helyen kapja el az embert pl parton fürdőruhában akkor egészen kellemes, és hangulatos szakadó meleg esőben nézni az esőerdőket -ha már ez a nevük-. Viszont ha kellemetlen helyen kapja el az embert a vihar (pl. nyílt tengeren egy kis csónakban hánykolódva -de erről majd később) -vagy egy hegyen ahol fúj a szél -tehát már egy kicsit hűvös a dolog- és fotózni szeretne az ember, mert a az odamenetel fő célja volt, de a kamera nem vízálló, akkor egy kicsit kellemetlen a dolog. Márpedig ez utóbbi szituáció volt a következő megállónkon; a hajókázás végére eleredt az eső és esett végig a következő állomásunk alatt amikor a "chocolate hills" -csokihegyek-hez mentünk. ez a sziget fő látványossága, és ez volt a fő uticélunk, -amit az eső részben szabotált-. Ez egy érdekes terület a szigeten, nagy kiterjedésű sík terepen véletlenszerűen sűrűn elszórva félgömb alakú és szabályos kúp alakú dombok vannak... elvileg természetes jelenség, de fogalmam sincs, hogy a természetben hogy alakulna ki egy csomó ilyen domb egy környéken (mint egy gyerekrajz egy dombról: egyenes vonal majd minden átmenet nélkül félgömb alakú dombok), és azért hívják csokihegynek, mert csokifagyis fagyigombócra emlékezteti őket a domb a barnás földárnyalatával, ami inkább barnás-zöld az enyhén benőtt növényzet miatt.
Szóval ezen az állomáson a kezünkben lévő nyeszlett ernyőt a szél egy másodperc alatt szaggatta ki a kezünkből és tette tönkre, a megmentett ernyőponyvával próbáltam védeni a nem vízálló fényképezőt, és úgy csinálni pár képet. Így a turistáknál szokásos egymás fotózgatása a dombokkal a háttérben vicces pózokban, az elmaradt, és a szakadó eső a látótávolságot is erősen bekorlátozza, -normális esetben ezek az érdekes dombok vannak amíg a szem ellát azon a helyen, ez a képeken annyira nem jön át. Tehát így is csináltam pár képet, alaposan eláztunk, és mentünk a következő állomásra: egy lepkefarm szerűség volt. Alapból nem vagyok egy nagy lepke rajongó, de itt érdekes volt nézni a hatalmas változatos trópusi lepkéket kiállított és élő verzióban is, és rászálltak az emberre, volt amelyik olyan ragaszkodó volt hogy a nagy tüskés kampós lábait alig tudtam lefejteni magamról.

Ezután egy gyors fotó erejéig megálltunk egy útszakaszon, aminek az a neve, hogy "man made forest" emberalkotta erdő, pedig az erdő maga természetes csak annyira egyenes szárú fák olyan szabályosan nőnek benne mintha így lettek volna faragva, és az erdőn keresztülhaladó utat az erdő egy szabályos boltívként burkolja be, nagyon jól néz ki. Majd tovább mentünk a "Tarsier" rezervátumba - ez a neve a világ legkisebb makijának, ami kb akkora mint egy ducibb egér, és nagyon de nagyon cuki. Az egész életüket kis ágakba kapaszkodva élik, nappal nagyrészt alszanak, kivéve ha a rezervátumba beeresztett hülye turisták -mint mi- a lármázásukkal fel nem ijesztik őket -pedig ki volt írva, hogy csendbe kell lenni de így is volt pár gyökér, meg hangos gyerekes családok akik üvöltöztek, és fel is ébredtek szegény jószágok. A fotóim között ezeket a makikat is meg lehet nézni, csináltam róluk vagy párszáz  képet olyan cukik voltak. Ezután még megálltunk útközben megnézni egy folyó felett áthidaló hosszú bambusz függőhidat, ami ennyit tud mint látványosság, hogy hosszú, csúszós -eső után- ingatag fa függőhíd mint amik jól össze tudnak omlani a kalandfilmekben.
 Ezután már bele kellett taposnia a gázba az aznapi sofőrünknek, hogy elérjük az utolsó hajót a bázis-szigetünkre, de elértük.

Következő nap az volt a tervünk - és azt is tettük- hogy lemegyünk Cebu szigettől kb 40km-re észak-nyugatra lévő Bantayan kis szigetére, ahonnan a szokásos felépítésű kis motorcsónakkal tovább megyünk még kisebb gyönyörű tengerpartú, párszáz méterer hosszú állandó lakos nélküli kis szigetecskékre, pl a Virgin Island. Ahhoz, hogy Cebu városából eljussunk abba a kikötőbe, ahonnan a hajó megy Bantayanra a szokásos módszert követtük, taxit fogtunk, kialkudtuk az árat, hogy városi taxiból alakuljon át aznapi sofőrré, el is indultunk; ez a sofőr viszont már félúton elkezdett alkudozni, hogy ő nem így értette a távot mint ahova megyünk, meg nem így gondolná mégse, de mi se most jöttünk le a falvédőről, megmondtuk neki, hogy "pofád lapos, így is több mint amennyit ennyi idő alatt a városba keresel" elvitt tehát minket a kikötőig, odaadtuk neki a kialkudott ár felét -mert megvárni meg hazavinni már nem akart minket- (nagy ügy ott is vannak taxik hazafelé, legalábbis akkor még voltak). Elmentünk a nagy hajóval Bantayanra -az is gyönyörű hely volt-, onnan a csónakocskával a Virgin Island-ra ami tényleg annyira természetközeli élmény volt, a gyönyörű fehér-homokos tengerparton a tengerben ott kúsztak-másztak a lábaim mellett a hatalmas élő tengeri-csillagok, meg a rengeteg korall, kagylók stb...

Olyan jól elvoltunk ott, hogy késő délután lett, és a szokásos monszunvihar felhői gyülekeztek, szóltunk tehát a csónakosunknak, hogy vigyen minket vissza a közeli Bantayanra, de az út során észrevettük azt is, hogy lekéstük az utolsó tengerjáró hajót Cebu szigetre, és a Bantayanon se alhatunk, mert nem volt nálunk annyi pénz és főleg mert másnap délelőtt ki kellett csekkolni a Cebu-i szállásunkból, és minden egyéb pénzem, iratom, cuccom ott volt szépen elrakva. Nem volt tehát ott sok pénz nálunk, de pont annyi volt, hogy hirtelen ötlettől vezérelve odaszóltam a csónakosnak, hogy mennyiért vinne át a kb 40 km-nyi nyílt tengeren a ladikjával -jah igen úgy hogy a hátunk mögött már kialakult a vihar és ért be minket (ezt említettem pár sorral feljebb, hogy ez sem a legjobb hely a viharhoz). A kb 5000 forintnyi pezó ami nálunk volt pont elég volt ahhoz, hogy kockáztassa az életét a csónakos, úgyhogy nekivágtunk, eső is volt, szél is volt hullámok is voltak bőven, szóval megvolt az az igazi hajótöröttes, vagy ember vs. természet hangulata, para volt, de én inkább élveztem az egészet, (barátnőm is szorította a csónak oldalát ahogy tudta -életéért kapaszkodott  XD , nos ő annyira nem élvezte ezt a részét). Késő este és korom sötét lett a tengeren, mire megközelítettük a túlpartot, egy zseblámpával beorientáltuk magunkat a kikötőbe, a gond csak az volt, hogy az egy tengerjáróhajós kikötő volt, nem igazán volt hely a kis fövenyes tengerpartokra kitalált csónakból való kiszállásra, végül a csónakos pár haverja arrafelé járt egy szakaszon, ledobtak egy kötelet, amin ki tudtunk mászni (erősen reméltem, hogy a kimászás alatt az értékeim, pl a felajánlott pénz nem esik bele a tengerbe mert még a végén utánalöknek). De végül sikeresen kijutottunk, kifizettük az arcot (az átjutásról készült képek is fel lettek töltve, de azon csak a csónak és a nagy kékség, majd a csónak és a nagy sötétség látszik, szóval nem olyan izgi).
Már csak taxit kellett fognunk, késő este lévén szerencse volt, hogy az utolsó kikötőben lófráló taxit elcsíptük, és elvitettük vele magunkat a jópár órára lévő Cebu városba, mégpedig hitelre, mert már kb semmi pénz nem volt nálunk, és csak Cebu városban voltak ATM-ek. Nyomatta is a sofőr rendesen a töksötétben a kanyargós hegyi utakon, és hajnalra meg is érkeztünk, vissza szépen a szállásra, pihenés, majd kicsekkolás. Kicsekkolás után még volt majdnem egy egész napunk az esti gépünk indulásáig, így Cebu városában kezdtünk városnézni, pár műemlék és erőd megnézése után a hőségre való tekintettel úgy döntöttünk a nap közepét a város plázájában vészeljük át, fagyizással, bowlingozással, azzal a hullámvasút-szimulátorral, meg mozizással (mondjuk a film -after earth- pocsék volt, ne nézzétek meg). Ezután este még az indulás előtt folytattuk a városnézést.

De ha már emlékművek, szobrok stb-k, a filippínó "identitástudat" egy nagyon érdekes dolog, oldalakat tudnék róla írni pedig nem igazán értem. (Mondjuk én egy nép esetében sem nagyon tudom ezt átérezni, de mindegy). Szóval nagyon fontos ott a kereszténység és a katolicizmus, ez az egyik legmeghatározóbb dolog a szigeteken, ugye az a kereszténység, amit a spanyol hódítók kegyetlen népirtások árán erőszakoltak a népre cserébe az elrabolt javakért. (Felmerül a kérdés, minden hasonló országban, hogy az erőszakos nyomás megszűnte után miért maradt meg e vallás, és az egyház; nos azért mert a nyomás több mint egy emberöltőn állt fenn, az ember viszont egy emberöltőben gondolkodik általában: mindenki egyetlen okból olyan vallású ma, amilyen, mert a szülei azt tanították neki, és a szülei tökéletességét és mindent-tudását nem kérdőjelezi meg az ember, tudat alatt még felnőttként sem, és az, hogy a dédszülei nem igazán önként és szívesen vették fel ama vallást, és sokan meghaltak mert nem akarták felvenni, az kevésbé érdekli: És mivel e néhány generáció alatt a nyomás állandónak tűnik, egyszerűbb a gyereket tényleg arra a vallásra nevelni, mint egy állandó kettősségre, hogy tégy úgy, mintha, de el ne hidd.)
A kereszténység szempontjából tehát ünneplik a spanyolokat akik elhozták azt, és az mindegy hogy ez logikailag egy paradox ok-okozat felcserélődés, és olyan emlékművek állnak a városközpontban Cebun, mint a Magellán kereszt (Magellán vezette az első hódítókat ide, és a kereszt helyén szállt partra igázta le az első falut, és tűzött le állítólag egy hasonló keresztet), és a város túloldalán egy Magellán emlékmű, dicsőség a spanyoloknak felirattal.
De (!) : a filippínó identitástudat másik fontos eleme a nacionalizmus, a független filippínó állam -elutazom napja véletlenül a függetlenség napjára esett ami a legnagyobb ünnepük-, és ebből a szempontból a spanyolok -és mindenki más aki megszállta őket előtte és utána- gonosz hódítók, és a korábban függetlenül ott élő és spanyolokkal szembeszálló filippínók a hősök, így kerül Cebuba szintén a városközpontba a függetlenséget éltető és spanyolokat becsmérlő emlékművek, pl. a Magellán kereszttől egy utcányira a San Pedro erődben (spanyol név és erőd) szinte csak a győztes Mactani csatáról készült festmények ábrázolások vannak kiállítva, ahol a sziget lakói legyőzték Magellán csapatait, és ahol maga Magellán is elesett, és ahol már csúnya gonosz hódítóként van feltüntetve. de ami még érdekesebb, a "dicsőség a spanyoloknak" feliratú Magellán emlékműtől vagy 10 méterre azonos parkban van egy LapuLapu-nak és csapatának képe és emléktáblája, akik a Mactani csatában legyőzték Magellán katonáit, és LapuLapu maga ölte meg Magellánt a csúnya hódítót, és 20 méterre a Magellán emlékműtől ott áll Lapulapu szobra.

Érdekes, gondoltam magamban, -amikor erre rákérdeztem a barátnőmtől kiderült, hogy ebbe még valószínűleg senki nem gondolt bele a Fülöpszigeteken, vagy ha mégis nem nagyon feszegette, így van és kész. Úgyhogy én se tettem, anomáliák minden helyen vannak, mi meg utaztunk vissza Manilába.

Itt ezután már csak egykét napot töltöttem, pihengetéssel, pakolászással nagyrészt, aztán jönnöm is kellett vissza Kínába. Szintén két napos móka volt visszaérni Qinhuangdao-ba evés alvás és anyagcserefolyamatok nélkül egyhuzamban. Itt meg az üres koli, a pocsék novemberi jellegű időjárás, a menzakaja és a depressziós környezet várt, úgyhogy elég nagy trauma volt visszatérni, de holnapután megyek Ujguriába meglátogatni az unokatesómat, és túrázni a hegyekbe a kazah határ környékére, úgyhogy nem sokat leszek itt már...