Norbi menni Kína

Amióta visszajöttem Wuhanból -egy korrekt városból vissza tahófalvára - az idegörlő unalomtól depressziósan fetrengtem itt, ahol a madár se jár, hogy ezért gürcöltem én annyit, hogy itt unjam magam halálra, és ezért sem volt kedvem, energiám blogolgatni - itt a puszta létezés is leszív minden energiát, és nincs is nagyon miről írni. Ezzel az állapottal nem vagyok egyedül, minden magyar honfitársam kivétel nélkül ugyanebben az agóniában szenved, főleg amióta ők meg Pekingből tértek haza, és arcukba kapták a kontrasztot. (Danival már az egyetem és városváltás esetleges módjának kezdtünk utánajárni, az első bátortalan lépéseket tekintve...ez egyébként az esélytelenség határát súrolja)

Apropó Peking, holnap egy másfél, szűk két napra lemegyek Pekingbe; unokatesóval egyéb ismerősökkel találkozni, kicsit turistáskodni, habár ennyi idő alatt konkrétan semmit nem lehet látni a városból, de ez is több, mint ami összesen ott töltöttem eddig... és ha már ott vagyok akkor bizony be kell szerezzek téli holmikat is, mert bizony itt már nagyon aktuálisak, és még nem igazán vannak a kínai telek átvészelésére alkalmas ruháim, pedig az tél az nagyon közeleg ~Winter is coming...

Ésss örömmel konstatálhatom, de valószínűleg már nem sokáig, hogy még mindig szobatárstalan vagyok, pedig már párszor megpróbáltatott a helyi hatalom összeköltöztetni az egy fennmaradt egyedüli opcióval a Szergejjel, akihez aztán semmi kedvem nem lenne; addig tényleg mindent megpróbáltam, de csak időt sikerült eddig nyernem, de az összeköltözés még így is Demoklész-kardjaként lebeg felettem. Az időnyerés itt egyébként úgy megy, hogy úgy tűnik, a kínaiak az "alkudozás" során nem szeretnek élből nemet mondani az arcomba, és elküldeni a francba, hanem arcvesztés elkerülése végett, azt mondják, hogy gondolkoznak rajta és pár nap múlva mondanak nemet. Viszont ha párnaponta elő tudok állni valami kifogással, opcióval, alkudozással, akkor csak a fantáziám szabhat határt az időhúzásnak - ez persze szükségszerűen véget ér egyszer, de már így is két hete csinálom, és már töprengek a többi kifogáson.

Különösen nem mindegy, hogy kivel, vagy kivel nem kell együtt lakni, ha a tél majd egyre inkább elzár minket a külvilágtól, beterelve minket a szobákba; kivéve persze utazások alkalmával. Utazni márpedig jó, és minden egyéb mellett már csak azért is érdemes, mert addig módunkban áll több normális kaját enni. Itt ugyanis az esetek 99%-ában a kampusz menzakajáját vagyok kénytelen enni, ami lássuk be moslék, persze nem drága, de ha az ember inkább költene jobb kajákra itt azt se nagyon lehet megtenni, csak mégtöbb ilyen nagyon silány anyagokból készült agyonvegyszerezett vackot lehet enni, és azokból is vagy 6-7 féle moslék közül választhatunk  - valószínűleg egy éven keresztül - a kínálat tehát teljesen konstans, és hát ilyen "junk-foodon" edződve különösen bátor nekivágni a kínai télnek, teljesen legyengülve.

Na de most irány Peking, majd még jelentkezem...