Norbi menni Kína

Akkor a hír: hazajöttem Kínából, ez a hazajövetel történetesen Magyarországot jelent, az érzések tehát vegyesek, de a levegő határozottan jobb. :) Elég fáradt vagyok, most szunyókáltam pár órát, de korábban vagy 3 napig az utazás végett egyáltalán nem aludtam.

Jobb lett volna még Kínából írnom egy eljövetel előtti utolsó bejegyzést is, és ezt bizony akartam is, ami megakadályozott ebben az egyszerre vicces, érthetetlen, és achievementnek is tekinthető Úgytűnik, hogy a folyamatosan terjeszkedő Kínai Nagy(tűz)fal bannolta a blogomat Kínában, ezt legalább is onnan gondolom, hogy hazarepülés előtt Pekingben, a hostelből ahol aludtam egyet akartam frissíteni a blogomat, és a hostel wifije a VPN-emet automatikusan blokkolta, ami még nem szokatlan, de máskor a blogomat elértem VPN nélkül is, tehát futott Kínában rendesen, viszont ekkorra már nem tudtam megnyitni, viszont Magyarországról továbbra is meg lehetett nyitni, és a blog.hu többi blogját magát az oldalt továbbra is el lehetett érni Kínából is, csak az enyémet éri a megtiszteltetés. Persze lehet, hogy valami más error volt, de amennyiben az oldalak blokkolgatása elérte szerény blogomat, az azért lenne tök értelmetlen, mert a rendszer, hogy Kínában elérhetetlenné tesznek külföldi -vagy kínai- oldalakat, arról szólna, hogy a kínaiak információ befogadását korlátozzák, pl. arról, hogy milyen az élet a Nagy Falon kívül. Az, hogy egy magyar nyelvű, itthoniaknak szóló -úgy tűnik csak 2-3fős látogatottságú- blog elérését korlátozzák Kínában, -amit kínai amúgy se tudna elolvasni, és miért is tenné- nem feltétlenül szolgálja a kapitalizmus építését. Mindegy ők tudják. 

Hazaértem tehát, ez egy két és fél napos kaland volt alvás nélkül, itteni idő szerint tegnap este érkeztem, de persze nem oda ahonnan elindultam, mert faterék azóta költöztek egyet, így egy új helyen aludtam ismét. Nem aludtam túl jól, megint új hely, stb., hajnal tájra sikerült rendesen elaludnom, és a korábbi évek szokásának meg felelően a muter kelt hajnali fél8-kor; "ébresztő, kész a reggeli", hirtelen azt se tudtam, hol vagyok...de mindenesetre hazaértem.

epilógus...

Alapvetően egy jó, érdekes, és tapasztalatokkal teli év volt, sok érdekes embert ismertem meg, sokat utaztam, mondjuk nem olyan sokat tanultam, de hát a kettő az fordítottan arányos ugye. Hogy hosszútávon is megérte-e azt majd csak az idő fogja megmondani. Hogy velem mi lesz most a közel s távol jövőben arról fogalmam sincs, az most biztosnak tűnik, hogy szeptemberben nem megyek vissza Kínába, és most egy darabig itt leszek, pihi, az életem rendezgetése jön stb.

Köszönöm mindenkinek az egész éves figyelmét, -már akire vonatkozik. :)

Most elköszönök, de ha valami hozzáfűznivalóm még akadna a témához, akkor azt itt újra megosztom majd a nagyérdeművel, vagy ha majd újra valami olyan élethelyzetbe kerülök amit megosztásra érdemesnek vélek, akkor újraizzítom vagy ezt a blogot, vagy újat nyitok... ki tudja hogy alakul még...

Sziasztok!

Üdv minden kedves olvasómnak, lassan a hazamenetel jelenti majd a határidőt amire még az epilógus előtti utolsó nagyobb bejegyzést illene megírnom, így hát itt is vagyok, fáradtan, káoszban ülve a koliszobám közepén a maradék pár szem újgur mazsolámat majszolva reggelire... Szoval Újgúriában, Zsuzsi az unokatesóm lehívott, hogy menjünk kirándulni a tartományban. Újgúria Nyugat-Kínában található, Kína autonóm tartománya, és csupa "leg-", legnagyobb, legszárazabb, legszegényebb, és a természeti változatosságot illetően talán a legszebb. Rengeteg kisebbség él ott, nagyrészt mindenki szépen elkülönülve mindenkitől, többségében újgurok - a kínai mellett minden ki is van írva újgurul, vagy csak újgurul van kiírva-, kazahok, mongolok, és persze a betelepített han kínaiak. 

Odafelé menet repülővel mentem, de nem ám a normál pekingi reptérről, hanem a NanYuan reptérről, ami Kína legrégibb és legkisebb reptere, egy polgárivá átalakított katonai reptér, és kisebb mint egy átlagos otthoni Tesco, és kb csak az ilyen istenhátamöge határvidékekre megy onnan gép, mint Újgúria. a reptéren már én voltam az egyetlen külföldi, így ott már a reptereken tapasztalt kétnyelvűség sem játszott, kínaiul fülelhettem, hogy épp melyik kapuhoz rakják át a beszállást a gépemhez, mert persze káosz az volt ezzel bőven, a biztonsági ellenőrzéskor meg a vip sorba tereltek egymagam, a securitys kiscsaj motozott is rendesen... Végül jó sok késéssel de elindult a gép, az a csodás gép amit a vastag rozsda, a vékony ragasztó, és a sűrű ima tartott egyben és már a roncstelepről is kiselejtezték. Maga a repülés is kalandos volt, végig viharos időben repültünk, a gép folyamatosan rázkódott, néha métereket, félúton még az a kellemetlen analógia is eszembe jutott, hogy anno Lin elvtárs gépe is e környék közelében ért földet idejekorán, a viharokat kerülgetve folyamatosan váltogattuk is az irányt, és a magasságot, így az út is elég sokáig tartott, de egy szakaszon, kb 7000 méteren tőlünk délre, megpillantottam a felhők fölül kitornyosuló Himaláját, na az azért jó kis látvány volt. Érkezéskor az unokatesóm fogadott (aki két nappal korábban házasodott meg 恭喜恭喜 gratulálok! )- persze nászút meg ilyesmi nyista, Zsuszinak épp volt szabija tanárként, de a kínai férjének meló van napi 18 órába, itt nem úgy megy, hogy ilyen kis apró-cseprő dolgokra ki lehet venni szabit, még az intenzív osztályról is be kell menni melózni, aztán majd mindenki intézi az ügyes-bajos dolgait a kínai újév alatt, amikor amúgy is megbénul az ország. Érkezéskor első este tehát ott aludtam náluk Urumqiban (ahol a két paranoiás tacskójuk fogadott, akik később azért megbarátkoztak velem), a másnap napközben még városnézéssel telt ott, - a város békés együttélés jegyében élesen elkülönül a déli újgúr részre és az északi han részre, és az egyik helyre tartozó be nem tenné a lábát a másik részre, és mivel han várost láttam már eleget, így ez a rövid városnézés az újgur részt jelentette.

(Apropó, ha már békés együttélés; pont azon falvak környékéről ahol utolsó állomásként voltam a kirándulás során mielőtt Urumqiba visszaérve vonattal visszaindultam keletre, tört ki megint egy kisebb újgúr lázadás 25 halottal, fél nappal azután hogy elhagytam azt, ami aztán átterjedt Urumqiba szintén vagy fél nappal azután, hogy elhagytam azt, robbantgatásokkal meg mindennel, szóval pont elkerültem az eseményeket.)

AZ újgúr negyed egyébként úgy néz ki mint egy klasszikus, nem túl gazdag iszlám arab város -az újgurok muszlimok- bazárokkal mecsetekkel, hagyományos muszlim ruhában mászkáló emberekkel -akik nem turista attrakcióból veszik ezeket a cuccokat, hanem ez a mindennapi ruhájuk, csakúgy mint a piacokon is nagyrészt nekik árulják ezeket a ruhákat általános viseletre. Helyi ételeket lehet enni, ami azt takarja ami ott megterem és termelhető, ami nagyjából a komplementere a kínai kajáknak itt, tehát ami ott van az itt nincs és fordítva. Ott tehát sok a hús, nagyrészt birka, kecske marha, jak...de főleg birka mindenhez azt eszik, és mindent csinálnak belőle vidéken óriási hegyoldalakat beborító nyájakban terelik a lovas pásztorok, meg a tejtermékek, főleg a joghurt; híres az újgőr joghurt és egyéb tejtermékek és mindenhol lehet kapni, meg a gyümölcsök -nagyon finomat a helyi gyümölcsök a kínaiakkal ellentétben, sült tészták, kenyerek; az utazás során ahol tudtunk felszerelkeztünk egy csomó nan-nal -az újgúr lepényszerű kenyérrel, ami finom nem nagyon szárad ki, de szárazon is finom, és praktikusan hordozható és ehető. Az utazás alatt ettem tehát egy csomó finom helyi kaját, de ittam pl. kumiszt -iszonyat savanyú-, tevetejet -iszonyat sós-, újgúr mézsört -gyenge és édes- , és magashegyi virágokból, kökörcsinből stb-kből készített pálinkát - erős, mint egy jó pálinka - stb....

Az első egész nap estéjén felültünk az esti buszra, hogy lemenjünk első állomásunkra vagy 10 órányira lévő Syram tóhóz (Silimu tóhoz), illetve inkább felfeküdtünk, alvós busz volt ugyanis, de hát a legszarabb hely ahol az ember aludhat az egy alvós busz, nagyon kényelmetlen volt, és az a lábszag ami ott volt, az valami leírhatatlan...
Hajnalban érkeztünk meg a tóhóz, előtte lévő nap egész nap esett a tartomány nagy részén -Urumqiban is- ami ritka, így viszont a tónál a reggeli köd elszállta után a talán a legszebb tájkép tárult a szemem elé amit valaha láttam, -és eső után még szebbek az ilyen tájak. Egy gyönyörű havas hegycsúcsokkal fenyőerdőkkel körbezárt felföldön egy gyönyörű szép tiszta és irreálisan élénk kék színű tó, a tó mentén még egy kis síkság, ahol egy birka és lótenyésztő kazah jurtafalu volt -vagy 30 jurtával. Az volt a terv, -és azt is csináltuk, hogy másnap indulunk tovább, estére meg bekéredzkedünk az egyik jurtába aludni, jó pénzért persze, csak úgy működik, de úgy viszont működik, pénzért Kínában mindenki lakása hosztellé, és mindenki kocsija taxivá, busszá változik. napközben felmásztunk ott az egyik közepesen magas hegyre ahonnan az egész fennsíkot beláthattuk a tóval, hegyekkel, mindennel. A színek egyébként annyira élénkek voltak, a kontraszt annyira éles, az egész táj annyira irreálisan jól nézett ki - a legklasszikusabb sztereotip hegyi látkép, hogy az jutott eszembe, hogy a Skyrimba kerültem (egy ilyen környezetben játszódó számítógépes játék), az egész táj olyan volt mint egy tökéletes szimuláció.
 Este felé még a jurtafalu környékén még kibéreltünk két lovat és elmentünk lovagolni - először hiába akartam vágtázni egy nagyon lusta és makacs lovat kaptam, ami egy kicsit se akart menni, akár mit csinálta, aztán egy kiskorbácsot is adtak, hogy azzal csapjak neki oda, nem is szívesen teszem, meg arra aztán még inkább megmakacsolta magát és nem ment sehova csak a kaja és a hazaút felé akart menni, úgyhogy kaptam egy másik lovat az már ment rendesen korbács meg minden nélkül... eléggé adta a hangulat belelovagolni a naplementébe.
Az egyetlen érdemi problémánk is itt akadt az út során ezután, a lovaglásból visszatérve a jurtába, ahol a hátizsákjainkat hagytuk -ahol én nem hagytam semmi értéket, de Zsuzsi otthagyta benne a telefonját hogy ne kockáztassa vinni a lovaglásra "majd a háziak vigyáznak a cuccokra" -nos a háziak jól kilopták belőle a telefont és csak a rend kedvéért, a másik zsákjából annak töltőjét is. Ezt visszaérve persze rögtön észrevettük, számonkértük rajtuk, amit az arcunkba letagadtak, ezenkívül viszont sok más nem tehettünk -rendőrség ezer kilométerekre, és amúgy is hasztalan lett volna. Viszont indulás előtt másnap reggel még a táskánkba gyömöszöltünk két eredeti kézzel készített kazah díszpárnát, szerény kárpótlásként. Az éjszaka a fűtetlen jurtában egyébként igen csak hideg volt, de minden ruhámat magamra vettem és így elment.
Másnap reggel 黑车-kel ("fekete kocsi"), kisbuszokkal és nagyobb buszokkal Huocheng és Ili faluján keresztül jutottunk el Narat (Nalati) falujába, ahol a falutól kb távol, de a szebb természeti részekhez közelebb találtunk estére szállást, mégpedig egy nagyon ótvaros nyirkos, dohos, retkes kis volt katonai barakkot vett meg egy leleményes kínai és nevezte ki különösebb átalakítás nélkül "hostelnek" . (Jah és persze minden állomásra igaz, (egy kivételével, mert Bayinbuluken igazi szállást, igazi hostelt találtunk wc-vel zuhanyzóval) hogy a wc az egész világ a pusztában ahol kevésbé zavaró pl a tehén mellett -rá is lehet fogni- vagy csak úgy bele a nagy róna közepébe a naplementébe... "-szép ez a naplemente... -szarok rá..."  zuhanyzóról meg még hírből se hallott ott senki, az ivás az a hegyi patakok tavacskák vize forralva, ezek a vizek persze elég hidegek ahhoz, hogy fürcsizni nem ajánlott ott a hegyekben, budipapírral meg mindenkinek bőséggel kell vinni ilyen hosszabb utazások előtt.)  Másnap tehát úgy döntöttünk, hogy ott Narat közelében felmegyünk egy helyre, amire a hosteles azt mondta, hogy kilátó és csak egy kilométernyi séta... nos az a kilátó egy dombtető volt, amiről végülis valóban szép kilátás nyílt a környékre, arra a dombra pont akkor rátereltek egy jópárszáz egyedes birkanyájat, úgyhogy nagy bégetés közepette a birkák között fotózgattunk ott is egy kicsit, de hogy az a dombtető 1km-nyi séta az erős túlzás, inkább 4 -5 km légvonalban hegymenetben, egy elég meredek terepen. Mindenesetre délelőtt felértünk, jó volt, lejöttünk elfáradtunk, majd jött a szokásos kérdés, ami minden állomás végén fejfájást okozott: hogy jutunk tovább: egy ilyen óriási és kb minden érdemi infrastruktúrát nélkülöző tartományban (Kína egyhatoda, és a 20 milliós lakosságának nagyrésze a fővárosában Urumqiban van) a közlekedés igen kiszámíthatatlan és problémás feladat, ha nincs kocsija az embernek -ha van akkor a tankolás lehet necc, és a terep. A tartományban szervezett tömegközlekedés szinte alig van, csak a nagyobb városkákba, az olyan helyeken ahol mi jártunk, nagyrészt csak az alternatív megoldások, alkalmi kisbuszok, 黑车-k, stoppolás stb játszanak. Naratból a környező hasonló falvakba való eljutáshoz (a környező alatt itt azt kell érteni, hogy minden fali vagy 3-400km-re vagy mástól átlagosan, ami a helyi terepek mellett vagy fél nap autóval) az a félhivatalos rendszer alakult ki, hogy 6-7 fős kisbuszokkal járják a sofőrök a falut, és egy-egy állomásra gyűjtik össze az embereket, -ami amúgy nem egyszerű, mert mér menne onnan bárki is bárhova- ... illetve hát kvázi úgy gyűjti az embereket, hogy pl a következő állomásunkra Bayinbulukeba 200Y-ért megy el, amire pl ha vagyunk négyen az fejenként 50, ha csak ketten az 100. És mivel utasokat nehéz találni rajtunk kívül, pedig jó lenne, így találtuk abban a szituációba magunkat, hogy amilyen idegesítő volt régebben, amikor nem akartunk menni valahova, de a kocsisok kiabáltak utánunk, hogy nem akarunk-e ide v oda menni, most mi is kiálltunk az út szélére a sofőrrel toborozni. Sokáig sikertelenül, majd egy két óra múlva találtunk két kínait akik ugyanoda mentek -valószínűleg az egyetlenek még közel s távol.

Így elértük a következő állomásunkat Bayinbuluket, ahol a másik szokásos kérdés vetődött fel, ami meg a megérkezések kérdése; hol lesz a szállás aznap estére, és ez itt sem volt egyszerű, csak más okból, itt ugyanis a környező nemzeti park miatt bizony több szálloda és hostel is, tehát a helyiek nem igazán álltak rá arra, hogy jurtáikat kiadogassák egy egy éjszakára turistáknak, de mi külföldi turisták voltunk, és a tartományban a hivatalos szállások többsége nem fogadhat külföldi turistákat, ehhez külön engedély kell amit nem egyszerű megkapni; ez több célit is szolgálhat, egyrészt valószínűleg külföldiek nagyobb kontrollját, hogy ne mászkáljanak csak úgy összevissza amerre akarnak, másrészt meg igen sok pénz leszakíthat így a tisztelt hivatal a szállodákról. És ha már kontroll; az utazás során amikor buszokkal közlekedtünk azt csekkpontokon itt-ott, meg-megállították, ellenőrizni az utasok iratait -nekünk az útlevelet, Turpánból Urumqiba tartva a buszt hosszasabban vizsgálták át, de ekkorra már ott mint említettem elszabadultak az indulatok, amit pont elkerültem.
Mint említettem tehát, végül jó pénzért találtunk szállást itt is, és a korábbiakhoz képest palotának számított, mert volt wc, fürdőszoba, és le is tudtam zuhanyozni, hurá-hurá :) . Az itteni programunk azt volt, hogy ellátogattunk a közeli nemzeti parkba, ami egy szép folyós, tavas, mocsaras fennsík, és naplementekor különösen szép, van egy része ahol a folyó nagyon kanyargós, és a havas hegycsúcsok szegélyezik és a lemenő Nap olyan szögben süt rá, hogy a "9 Nap"-ank hívják mert kilenc folton tükröződik a nap vissza egy sorba a folyóágakon, és az egész helyekkel határolt fennsíkon a vöröses rózsaszín eget még visszatükrözik a havas hegyek, a fennsík maga meg egy gyönyörű zöld füves puszta. Persze erre a pontra el kellett jutni ami a falutól, és a park bejáratától még vagy 40 km-re volt, ezt megtehettük volna ingyen gyalog is de esélytelen lett volna a szoros ütemterv miatt, így sok pénzért fel kellett pattanni az ezen az útvonalon közlekedő klasszik kínai turistákat hurcolászó turistabuszok egyikére, ami félúton is megállt egy tónál 10 percet adva a fotózgatásra, amit én lekéstem és ott is hagyott minket a busz, így várhattunk egy következőt. Ezek a kis buszok annyira fake-ek és turistásak voltak, hogy még volt rajta giccses kis kamu mongol ruhába öltözött kínai idegenvezető is, aki kínaiul lökte a rizsát, akinek semmi köze nem volt a mongolokhoz, viszont magát dicsérte egész úton, hogy milyen jó képű és volt már statiszta is, de igazából pont úgy nézett ki mint az összes kínai. Azért öltöztek mongol ruhákba az idegenvezetők, mert ez egy hagyományosan mongolok lakta környék, és érdemes volt várni még egy buszt, mert addig szétnézhettünk kicsit jobban és találtunk igazi mongolokat is akik ott lakhattak a jószágaikkal -nekik ingyen is szabad- így benézhettünk az ő jurtáikba is, kicsit más volt mint a kazah jurták, de a jurta az jurta, de egy biztos módja van annak, hogy megkülönböztessük  a kazah és a mongol jurtákat, mégpedig, hogy miden mongol család fő jurtájában annak is a fő helyén egy kis házszentélyszerűség fölött ott van Dzsingisz Kán képe, ez egy állandó eleme a mongol jurtáknak, úgy összetartozik, mint az egyszeri fityeszes magyar nyugdíjas panelja és az O.Vi. kép a korábbi Rákosi kép helyén.

Megnéztük tehát azt az ominózus völgyet és folyószakaszt a naplementével a végén, kis idegesítő része volt csak a dolognak, hogy az utolsó busz visszafelé pont túl korán indult, így nem lehetett rendesen végigfotózgatni azt a pillanatot, amikor már a nap teljesen eltűnt és a legvörösebb sziluettet kap a táj, mert ha lekéssük az utolsó buszt akkor hideg zord fennsíkon találjuk magunkat 2-3000 méteren, kilométerekre a legközelebbi kóbor jurtától, és hát nem kéne ott megfagyni; de elértük a buszt és sikeresen visszamentünk a szállásra.
Apropó, napi hőmérséklet ingadozások: e hegyvidékekben, fennsíkokon, ahol nagyrészt voltunk, nappal, déltájban még akár egész kellemes hőmérséklet is lett -nyár közepéről van szó ugye- ahol 1-2 kis pulcsi elég de abban a pillanatban ahogy lemegy a nap egy pillanat alatt zuhan meg minden átmenet nélkül a hőmérséklet fagypont környékére, és ugyanez vonatkozik az árnyékos helyekre, ugye magas hely, fennsíkok, tiszta ritka levegő, nincs ami megtartsa a hőt. Általában hajnalban, napkelte előtt a leghidegebb, amire minden áthül, hogy aztán a napon egy pillanat alatt melegebb legyen újra.

A következő uticélunk egy hegycsúcs volt a TianShan É-K-i részén, (jah igen az útvonalunkkal összességében körbeutaztuk a TianShan egység jórészét, az É-NY-i résztől kiindulva végig a déli rész mentén többször újra érintve az északit, majd itt az É-K-i részen vissza, a TianShan (天山 azaz "égi / égig érő hely) a Himalája hegység északi szomszédja -kvázi folytatása, a legmagasabb pontja a Bogda csúcs 6000 környékén, amit nem sokan másznak meg, és még kevesebb próbálkozó jut le élve mert nagyon nehezen mászható, a hegységben a falvak átlagosan 2-3000 m-en vannak). A következő célunk tehát nem a Bogda csúcs volt, de a környék egyik legmagasabb pontja 4300-4500 környékén, ahol van egy gleccser aminek fantáziadúsan az a hivatalos neve, hogy egyes számú gleccser, (一号冰川). Ez persze arra utalna, hogy több gleccser is van a környéken, és ez a legjelentősebb, nos régen talán így volt, vagy nem is olyan régen, ki tudja, és aki tanult földrajzot láthatta azon a völgyrendszeren amin haladtunk és aminek csücskében volt ez az utolsó szem kis gleccser, hogy itt valaha óriási többszáz kilométeres gleccserek formálták a hegyeket -klasszikus morzsolt nagy U-akalú völgyek- De ez már a múlt globális felmelegedés van, ami azt jelenti hogy nyaranta napközben akár plusz 1-2 fokig is felmehet a hőmérséklet, ami elég ahhoz, hogy lassan kinyírja a gleccsereket, és az egyes számú maradt az egyetlen és az is a legmagasabb kis völgy-csücsökbe zsugorodott, emberi méretekhez képest persze még nagy volt szal nem két marék hó, de objektíve egy pici gleccser maradt.
De az odamenetel előtt a szokásos problémát kellett leküzdenünk: hogy jutunk oda: busszal még le is jutottunk a hegy lábánál lévő kis porfészekig, Baluntai-ig, de onnan azon az útvonalon semmi közlekedés nem volt tovább egyedül a stoppolás maradt, de egy veszélyes magashegyi szakaszról volt szó, aminek már rég van elkerülője, tehát aki nem a gleccsert akarja látni, -és mért akarná ott bárki is- az másfelé megy, így ez is kétséges volt.
Stoppoltunk tehát, és csodák csodája arra felé ment két kínai dinnyekereskedő emberke akik úgy gondolták, hogy a térképen légvonalban egyenesebbnek tűnő durva hegyi szakasszal időt spórolnak az elkerülő úthoz képest, nos ezt rosszul gondolták, de nekünk szerencse, és föl is vettek minket, -valószínűleg nem az én két szép szememért, hanem Zsuzsi végett akivel a sofőr szépen fokozatosan flörtölgetni kezdett (ilyen eredeti szövegekkel, hogy a sors akarta ezt a találkozást stb -lol :D - ) a szakasz végén kellően a hegyekbe említette meg neki Zsuzsi, hogy egyébként férjnél van, az emberkében aki szintén házas volt, látszott, hogy egy világ dől össze, viselkedése is megváltozott azután.
Stoppolni Kínában azért nehéz, mert itt semmi nincs ingyen -igazából itt nem is hallott még senki arról, hogy bármi is ingyen lenne, pedig a stoppolás arról szólna- itt tehát a stoppostól pénzt várnak el az emberek általában, ami ugye meg visszamutat a 黑车(fekete kocsi/fekete taxi) iparághoz, csak ha olyan környékeken stoppolna az ember ahol a legcsóróbbaknak nincsenek meg a maguk kis tragacsai, -max lovaik vagy még az se- akiknek ugye jól jönne az a pénz, akkor az ember csak a jobbmóduak közt tud stoppolni, akik viszont snassznak érzik a stoppos kis fillérjeit elfogadni, és nincs is rászorulva, és mivel éljen a társadalmi szolidaritás, ez nem azt jelenti, hogy ingyen vesznek fel embereket, hanem hogy sehogy. De most szerencsénk volt mert ott volt Zsuzsi a fehér lány, és fel is vettek és el is vittek minket, (ami jobb mint ha fel is vittek és el is vettek volna minket :) ), megnéztük a gleccsert, közben az egyik kis emberke akinek annyi esze volt, hogy egyszál pólóban indul a hegyi útra elkérte Zsuzsi egyik pulcsiját, a 30 kilós kis kínai srácra egészen passzolt a női pöttyös cuki kis pulcsi.
Napközben 0-1 fok körül lehetett, a gleccser meg a szemünk láttára olvadt, egy kis patakocska fejlődött ki belőle, ez a patakocska felerősödve a környező gyönyörű havas hegycsúcsokból leolvadó hóval, a völgyben lefelé haladva egész nagy folyóvá nőtt, aminek a mentén később haladtunk. De egyelőre még a gleccsernél tartunk, nem volt nagy de szép volt, meg első gleccser amit láttam eddig és lehet, hogy az egyetlen, fotózkodtunk vele, és el is ment az idő, és azt vettük észre, hogy a hegytetőn ért minket az este ami a túléléshez szükséges cuccok nélkül 4500-on nem egy egészséges dolog, azon a durva terepen éjjel nem lehetett menni (bicikliútnyi kis omladozó földút kacskaringózik le 2km-nyi szakadékok mentén 180 fokos kanyarokkal teli hágókon, ha szembejön valami az meg ciki). Így szállást kellett ott keresni, ami a szokásos probléma egy nem túl szokásos helyen. A szerencse végül szintén mellénk szegült mert találtunk egy jurtát a hegyen egy tisztáson, ahol egy kedves kazah házaspár éldegélt és a szokásos kecske-birka tenyésztgetéssel foglalkozott. Ők minimális pénzért befogadtak minket, ételt -sültbirka, valami sült tésztaféle- italt - forró tejes tea, hegyi pálinka- adtak, és tényleg nagyon kedvesek voltak, egy kis kályhácskába fűtögettek is nekünk amin lehetett melegíteni a vizet.

Este kint hóvihar tombolt, jó hogy nem indultunk neki, a jurtában fogyogatott a pálinka a kaja, jól elvoltunk ott hatan, kis elemes rádióból még kazah diszkót csináltak nekünk... bár az átlag han kínaiakról akiket a két sofőr képviselt, e két nap alatt se lettem sokkal jobb véleménnyel, nem történt semmi súlyos, csak hozták a formájukat, az este során azért elég lekezelőek voltak a kazah párral, pedig kint pusztultunk volna a hóviharban ha nincsenek, ez amúgy jellemző rájuk, hogy kultúrfölényt vizionálva ok nélkül fellengzősek, lekezelőek a kisebbségekkel. Meg a női pulcsit viselő pehelysúlyú bajnoktól, akinek az ülés-módját még egy szivárványos bárban is megirigyelnék, miközben úgy cigizgetett mint egy dáma, megkaptam, hogy ha nem dohányzom nem is vagyok igazi férfi, és ciki vagyok...XD nos erről inkább nem nyitottam vitát. Egyébként Kínában szinte kivétel nélkül minden hímnemű dohányzik, -legalább is még nem láttam kivételt- és mindenütt lehet is dohányozni, de tényleg mindenütt, ami elég idegesítő, nekem már az is elég ahhoz, hogy fájjon a tüdőm, hogy visszajövök Észak-kelet Kínába. A két kínai szereplésére az tette fel a koronát, amikor másnap reggel elbúcsúztunk a vendéglátóinktól, és tényleg egy kis katartikus hangulatú kellemes búcsú volt, ülünk be a kocsiba és az idősebbik sofőr azzal a mozdulattal, ahogy ülünk be a kocsiba felhajtja az utolsó korty Red Bull-ját és odahajítja a földre a tisztásra a virágos természet lágy ölére fél méterrel a vendéglátó néni lába elé (vagyis inkább nő mint néni, mert mint megtudtam ugyan 50-60-nak néztek ki, de a nő 36 volt a férfi 40, csak hát a kemény hegyi életmód). Ez a mozdulat kifejezte a kínai részéről mint a vendéglátó felé mind a természet felé a teljes tiszteletlenségét és érzéketlenségét, - és nem szállhattam ki, hogy összeszedjem, vagy az arcába nyomjam, mert még le kellett minket vinnie a hegyről. Viszont nem csak most hanem általánosságban elmondható ez is az átlag han kínairól, a természettel szemben a tisztelet, a szépérzék és átérzés teljes hiánya; a Földön már nem sok olyan helyre lehet menni, ahol mi lennénk az első ember, de olyan hely sok van nem tipikus turista hely, és ritkán járnak oda emberek, nos mi pont ilyen helyeken is jártunk, ahol külföldi egyáltalán nem jár nem is hallott senki Kínán kívül ilyen helyekről, a helyi kisebbségek nem destruktívak, és mér is mászkálnának ilyen helyekre nekik ez normális, így csak olyan han kínai turisták vetődnek oda párévente 1-2, akik ezt még megengedhetik, de a külföldi nyaralást már nem, és már sok ilyen helyen, tényleg ami az érintetlen természethez a leghasonlóbb lenne, ott voltak eldobálva az üdítős flakonok összetört sörösüvegek, kajás zacsik. Igen mert már említettem, hogy egy átlag kínainak az életének az alfája és omegája a kajálás, az eszem-iszom, azért élünk, hogy együnk és nem fordítva, és nekik a kirándulás lényege sem az, hogy elmegyünk szép helyekre és ott vagyunk, hanem hogy most szép környezetben együnk igyunk, ami egy jó hátteret ad a kajáláshoz, aztán utána a maradékot már szét lehet dobálni mert a kajálásnak vége, ennyi volt a dolog. De persze a legtöbb hely azért még szép volt, mert a legtöbb kínai nem bandukol magától olyan helyeken ami nem turistacsoportos utazás, általában szervezett falkákban turistáskodnak, még fényképezni is parancsra fényképeznek, amire az idegenvezető azt mondja, hogy érdekes vagy azt kell, és értelemszerűen az ilyen turistás helyeken arányosan nagyobb pusztítást is végeznek.

Visszajutottunk a hegyről Urumqiba tehát, de mivel még volt vagy másfél napunk, mert mindenhol tartani tudtuk az ütemtervet ami nem kis eredmény, így a maradék időre lementünk Turpánba, és a Turpán környéki falvakba, sivatagba, (a magashegység után nagy váltás volt, a turpáni sivatag Ázsia legmélyebb szárazföldi pontja -150m, egyik felforróbb pontja; átlag 45-48fok) Turpán egyébként a selyemút része volt, régen egy ideig újgúr főváros, de maga a település azóta inkább csak redukálódott, ma egy elég kicsi város, de rengeteg érdekes történelmi és természeti látnivaló van a környékén.
Megnéztük a Flaming Mountains -t (火焰山) ami egy nagy vörös színű hegylánc a sivatagban, és a helyiek szerint úgy néz ki mint a tűz lángja, innen a név, hogy lángoló hegyek, de szerintem csak simán vöröses sínű hegyek voltak.
Ezután elmentünk egy pici kis újgúr faluba Tuyok-ba, a hegyekben Turpántól 70km-re. A faluhoz érkezve meglepetésünkre tőlünk mint turistáknak tűnő egyénektől rögtön belépődíjat szedtek az egyébként teljesen normális működő faluba -tehát nem egy lezárt múzeumról van szó. Fura volt, mindegy kifizettük, de ilyenkor már mint fizetővendég jogokat érzek és vérszemet kapok ( XD,) és elkezdtem belakni a helyet. Ez úgy nézett ki, hogy először is a helyi újgúr építészet az olyan, hogy ott szinte sosincs eső, az egész környék az öntözéses szőlő majd mazsolatermelésből él, a nap viszont brutális, így attól kell védekezni, tehát felépít egy család egy kis házikót vályogszerűségből, rá egy lapos tetőt szintén agyag pl, a házikó köré kerítés nagy kapuval a nagy fal kerítésként az árnyékolást szolgálja, nem a védelmet, ott senki nem zár semmit, nincs kitől és mit védeni, de mégjobban árnyékol ha a kerítés falát is részben, vagy egészben befedik, de akkor az már kvázi egy nagyobb házikó, és ez a folyamat a sivatagban szabadon folytatható, a házak így összenőhetnek, több szinten,  a tetőkön, oldalakon nyílások vannak itt, ott, ez egy völgyben részben földalatti szerűvé teszi a helyet, a házak mint pici várak, részben nyitott, a bonyolult kis utcácskák fölött nagyjából egybefüggő tetőréteg, elég nehéz pontosan leírni, nem tudom, hogy a fényképekből amit majd FB-re fel fogok tölteni, mennyire jön át, hogy hogy nézett ki pontosan...
És ha már a Syram tóra azt írtam, hogy olyan mintha a Skyrimba kerültem volna, nos itt meg olyan mintha az Assassins Creed 1-be kerültem volna, ami a 12. századi közelkeleten játszódik, pont ilyesmi díszletek közt olyan a játék, hogy kb. háztetőkön kell rajta mászkálni ugrálni. Nos itt ahogy ebben a fura, a völgyet kb lépcsőzetesen kitöltő faluban mászkálunk próbáljuk a bonyolult kis utcácskákban levágni az utat, egyszer csak az egyik kis út egy másik szinten a házak tetején ér véget, és itt esett le nekem az analógia, hogy itt vagyok az említett játék díszletei között egy helyen amiért fizettem, -most hogy igazi falu meg laknak ott az mindegy-, játszhatnék igazából is asszasszins creed-eset, és rohangálhatnék a vályogházak tetején kéményről kéményre ugrálva, a kerítésfalakon rohangálva, az épületek kis belsőbb helyiségeibe, kertjeibe belopózhatok fotózgatni, és ha észrevesznek max eltévedt hülye turista leszek, abban a pici faluban egyébként is meglepően könnyű eltévedni. Szóval ezt is tettem, játszóteremmé alakítottam a helyet, és boldog a gyerek ha játszik, végigrohangáltam osongattam kb minden házikót kívülről belülről, belülről persze óvatosabban, és nem is zavart meg senki, mert ez a legnagyobb déli tűző melegben volt a sivatagban és mindenki az épületek legbelső legmélyebb zugaiba bújva sziesztázgatott a hűvösben. A falu mellett egy dombon volt egy mecsetegyüttes, ami állítólag az iszlám hetedig legszentebb helye, és hét zarándoklat ide felér egy Mekkával; hát gondoltam oda is besunnyogok, -mert amúgy csak muszlimok, csak zarándokok mehetnek be és csak ha fizetnek, az egész két falrendszerrel volt elkerítve az egyiken át is jutottam, de a másiknál már macerás lett volna közelebb jutni, és a játékidőm is fogytán volt, így leugrottam az útra, hogy egyszerűen be tudok-e csak úgy sétálni, úgy persze nem tudtam, és a helyiek meg is lepődtek, hogy odáig, hogy kerültem oda, először a szokásos "nem értem" szöveggel akartam őket ignorálni aztán eléggé elállták a feljebbjutás útját, mondták, hogy oda csak muszlimok mehetnek, mondtam, hogy én is az vagyok (lol) ez sapkában és többhetes szakállal még annyira irreálisan sem hatott szerintem, de mondták, hogy jó, de akkor perkáljak belépőt, annyira már nem érdekelt, úgyhogy nem mentem be, de közeli képeket tudtam csinálni. Viszont de tudtam osonni a normál mecsetbe a falu közepén, ami nem volt nagy mutatvány, mert tök üres volt épp senki nem őrizte, miért is őrizte volna, épp csak nekem turistának nem lett volna szabad bemenni, szétnéztem belül a helyiségekben, átlagos volt, egy embert találtam ott az egyik sarokban meditálni, amikor lefotóztam észrevett, és a maga kis nyelvén meg mutogatva azt kezdte kommunikálni, hogy húzzak ki onnét de gyorsan, még utoljára jól lefotóztam -nem vagyok köteles megérteni ami nem angolul van- aztán kimentem, mert tényleg nem volt ott semmi izgi... Majd ott is hagytuk az egész falut, sok volt még a látnivaló arra a napra.
Ezután beültünk az egész napra kibérelt taxinkba -Turpán környékén így közlekedtünk aznap- és 50km-rel arrébb mentünk egy sivatagi ásatásra, illetve már nem ásatás meg befejezték; szóval kiástak egy, a sivatagban szinte tökéletes épségben konzerválódott 3800 éves várost (Jiao he), az apróságokat múzeumokba vitték az épületek falai meg úgy maga a város meg bejárható múzeum lett, ami semmi mást nem tud, meg nem nem építettek oda mást, csak egy kiásott ősi város a sivatag közepén, ami tök érdekes. És egész nagy volt lakóépületek egyéb cuccok maradványaival, a város tetején/végén valami nagyobb középület, vagy templomszerűség maradványai, meg minden.
Majd Turpán városába visszatérve megnéztünk még két híres mecsetet/minaretet, ezek kisebbek voltak élőben mint a fényképek alapján tűntek, de hát elég régiek voltak ezek is, így is jó volt.

Ezután visszatértünk Urumqiba majd egy rövid alvás és kezdődött másnap reggel a vagy két és fél napos vonatutam vissza, mert visszafelé már vonattal jöttem. Jah ugye azt kell tudni Újgúriárúl, hogy a kínai többi részén meglévő Laowai (külföldi) szupererő elvész, mert ott hiába nézünk ki nem kínainak, ettől nem pozitívabb, hanem mint említettem még negatívabb lesz a kínaiak attitűdje mert újgúrnak néznek minket, így találkoztam a hazaúton a vonaton minimum nem kommunikáló, szúrós szemmel néző kínaiakba, (olcsó poén lenne azt írni, hogy ferde szemmel néztek rám), és egyébként is azt terveztem, hogy hullafáradtan 2 napig panda üzemmódba helyezem magam, tehát a napomat teljes egészében ki fogja tenni az evés és az alvás, nagyrészt az alvás, ezirányú törekvéseimben csak egy fölöttem alvó 7 éves, kicsit sem aranyos kínai kiskölök gátolt meg  -alvós kocsiban utaztam- aki folyamatosan engem gyötört, a lábamat piszkálta az én ágyamon ugrált föl le, a lábamra ült csesztetett a függönnyel, a nagybátyjával utazott és egy kicsit se akarta megfegyelmezni,azt hittem kinyírom a végére, de lusta voltam hozzá, hogy bármit is érdemben tegyek, és nem akartam konfrontálódni egy vagonnyi kínaival így csak néha lerugdostam az ágyról amikor már túlzottan belakta miközben benne vegetáltam. Amúgy csak Pekingbe érkezés előtt egy órával kb. állt le velem kommunikálgatni egy kínai kiscsaj, így ő megtudta, hogy külföldi vagyok, ebbe a beszélgetésbe meg belehallgatott, egy másik emberke, aki erre az arcomba is mondta, hogy "óh, jah, hogy te külföldi vagy, azt hittem csöves újgúr, akkor így már érdekesebb vagy, mondj vmit... Nos ezt inkább nem kommentáltam, és inkább ignoráltam a bácsit. (A bácsi még később beleszólva azzal akarta magára felhívni a figyelmet, amikor meghallotta hogy magyar vagyok, hogy "tudom-e hogy akkor én hun vagyok igazából" ami hülyeség, de ezt ő csak onnan szedte, hogy a kínai hangárirata a Hungary-nak az első szótagja ez a hun ( 匈 ), mint a régi nép, de az csak a hangzó miatt, de pár okoskodó kínai néha azt hiszi, hogy ennek egyéb okai is vannak, pedig nem, a kínai Magyarország szó az angol Hungary-ből lett nemrég átvéve és nem a hun-ból, mindegy, ezt se akartam kommentálni...

Végül megérkeztem Qinhuangdao-ba, és lekezdtem laza készülődésemet a hazamenetelhez, ami eddig a postacsomag feladását takarta. Jah és ugyan ez volt az utolsó alkalom, hogy megérkezek szeretett Qinhuangdaomba, de már megfigyeltem, hogy ahányszor megérkezek -először, ősziszünetről, téliszünetről, fülöpszigetekről, most, mindig 2 napnyi rosszullét jön; vagy két napig annyira minden bajom van ami már fizikális tüneteket ölt, még a szervezetem, minden sejtem is tiltakozik ez ellen a csodás hely ellen, és ez nem fogható az új és újra új környezetre, mert ha bárhova máshova ha utazok akkor akkor semmi bajom egyébként... Mindegy ma már jobban vagyok kb, és már csak 3 napot leszek itt és elkezdek felcuccolni Pekingbe, hamarosan kicsiny blogom epilógusa következik.

jah és még valami most néztem meg, hogy a két bejegyzéssel korábban említett minden technikai problémaözön ellenére átmentem, a HSK4 -en és a HSKK szóbelin, úgyhogy hip hip hurrá :D

a HSK4-en a többi részen elég magas pontot értem el ahhoz hogy kompenzálja a gép behalásakor kiesett részt, a HSKK szóbelire meg megadták az átmenetelhez szükséges minimális pontot, de részletes lebontást már nem látok hozzá; nem tudom, hogy ahogy mindenki mikrofonja be volt kötve mindenki fülébe úgy mindenki CD-jére és rá lett véve mindenki beszéde egyszerre, és ez okozott-e olyan WTF élmény, amiből felocsúdva nem akartak mindenkit buktatni aki ugyanarról a helyről adta be az anyagot így mindenki kapott egy 60 pontos megfeleltet, vagy a zaj ellenére pont sikerült 60 pontnyit a CD-re beszélnem, nem tudom, nem is érdekel, meglett. hurrá :)

Nos ismét visszatértem, és ismét eltelt egy idő mióta nem írtam ide, de igazoltan voltam távol, barátnőmmel voltam egy majdnem egy hónapos fülöpszigeteki körutazáson, és a mostani bejegyzésem is ennek nagyon redukált vázlatos beszámolója lesz. Elég nehéz volt visszatérni Kínába, és most elég nehéz optimális terjedelemben írni róla, ugyanis kijelenthetem, hogy életem legjobb és legtartalmasabb nyaralása volt, és racionális fejjel belátva, hogy ez egyhamar -vagy soha- nem lesz felülmúlva...szóval fura érzés ilyenből visszaesni a rideg valóságba. Egyébként a fényképek ilyenkor is hasznosak a gondolatokat összeszedni - és nemcsak amikor a szomszédoknak ismerősöknek kell mutogatni, hogy irigykedjenek, hogy merre nem jártak XD XD ... A kb 1500 kép feltöltése a FB-ra nem kis macera volt, köszönhetően az idegesítő feltöltő rendszernek. A legjobb/ legérdekesebb helyekről meg nem is tudtam képeket csinálni, mert pl úszva lehetett megközelíteni v vizes környezetről volt szó pl szakadó eső és a fényképező nem vízálló, vagy nem mertem/tudtam elővenni a gépet, vagy száguldó kocsikból, buszokból láttam a dolgokat...

Tehát, tekintve, hogy nem Pekingben lakom hanem falun, és minden gépem Pekingből indul, így mind mindenhova, a fővárosba Manilába is 2 nap volt eljutni. Manila volt a bázis ahova néha visszatértünk az utazások között, amikor épp Manilában voltunk, akkor a barátnőm albijában laktunk, egyébként meg kb minden nap más csillagtalan szállodába, vagy hostelben laktunk, tekintve h kb folyamatosan mozgásban voltunk.
Pár szót Maniláról: hát az pont nem az a nyaralós hely, de érdekes tapasztalatokat nyújt ez is. Egy forró szmogos hely, nagy kiterjedésű és lakosságú város de a modern részei elenyésző területet foglal el, az 1-2 drága árakkal, plázákkal és kisebb felhőkarcolókkal operáló üzleti negyedek között, szegény kerületek és "slum"-ok (a kis latin-amerikai városképekből ismeretes bádogvárosok, nyomornegyedek) végtelennek tűnő hálózata van. Az albi ahol laktunk a fő üzleti kerületben van, de azon belül a "piroslámpás negyed" mentén -mert a kerületben ott a legolcsóbb a lakás- szóval ott is sok vicces dolgot lehet látni az utcán (pl lehet tippelős játékot játszani az utcán a ribik láttán, hogy csúnya csaj vagy ladyboy), de persze az egyik nap voltam "slum - túrán" is, ahol a kamerát nem sok helyen mertem elővenni, a nyomor, a látvány, a szag -amit erősített, hogy egy kis eső alatt, után voltunk, és folyt ott minden- döbbenetes volt, és eléggé kilógtam a tömegből, a lakosok között volt aki úgy nézett rám, mint egy jelenésre, volt aki ignorált, és volt aki kedvesen beszédbe elegyedett velem. Ilyen dolgok is szóba kerültek pl, hogy -evidens módon- ott persze mindent megsütnek amit el tudnak kapni: kutyák, macskák, patkányok, gyíkok, minden állat kaja ha éhes az ember...érdeklődtek afelől is, hogy honnan jöttem, (Magyarország..) milyen hely az; "demokratikus ország-e" kérdezte valaki...éreztem, hogy nem feltétlenül ugyanazt értjük a szó alatt, így rákérdeztem, hogy mit ért alatta: mint kiderült azt, hogy nincs efektíve polgárháború, a hadsereg nem lövi a szintén fegyveres lázadókat, szóval úgy általában nyugi van, és nem repkednek a golyók. Ilyen definíció mellett elmondhattam, hogy igen az, ugyanis fegyverek egyik oldalon sincsenek, egyrészt de facto nincs hadsereg hála a jó égnek, és a magyar ember amúgy is lusta lázadozni. "akkor az egy jó hely" konstatálta az emberke. :)
Egyébként még sok jó étterem van Manilában is, minden nap valami finom különlegességből ettem tele magam, esélytelen is lenne megpróbálni sorolni, vagy példákkal élni, összességében elmondható, hogy egy éves ázsiai tartózkodásom alatt ettem már mindent ami él és mozog, és szinte mindent egész jónak találtam (mondjuk a barátnőm konstatálta is, hogy öröm rám főzni mert mindent megeszek és mindent szeretek amit a világon valahol valaki kajának minősít... nos ez végül is így van ). (Bár ott tényleg a gasztronómia tetejéről kajálgattam minden nap, és nem kicsit volt lelki törés visszatérni, akár csak pár napra is most, a kínai kolimba, az objektíve is undorító menza kaját enni.)

Na, de alapvetően körutazás volt a út, tehát erről kellene írjak érdemben: mindenki el tudja képzelni az ilyen klasszikus sztereotip trópusi paradicsomokat, szigetvilágot, amikről az ilyen témájú posztereket, képeslapokat mintázzák, nos ilyeneken voltam egy csomón, a pár tíz méretes állandó lakos nélküli csónakkal vagy így-úgy megközelíthető kis szigetecskéktől, zátonyoktól kezdve a nagyobbacskákig, amik már egykét városnak titulált kis települést is elhordoznak magukon, (a civilizáció e magvai között mindenhol az egyenlítői őserdők, és itt-ott pici tanyasi rizsföldek mindenhol, amit tényleg bambusz/nádkunyhókban lakó emberkék azokkal a jellegzetes fekete ázsiai ökrökkel szántanak a kis nádkalapjukban, mert terelgetik a disznót, kecskét, egyéb jószágokat a szabadban).
A Fülöpszigetek egy kb 7000 szigetből álló elég nagy kiterjedésű szigetegyüttes, amik kb rész csoportokra oszlanak, egy nagyobb sziget körül sok kicsi, ha egy egész kicsire akarunk eljutni azt csak lépcsőzetesen tehetjük meg, tehát repülővel az egyik nagyobb szigetre, majd csökkenő méretű hajókkal, csónakokkal az egyre kisebbekre. (Apropó reptér: nincs kedvem nagyon részletezni, de rengeteg ország rengeteg repterét megjártam, de a filippino repterek messze a legidegesítőbbek; pl már az épületbe belépéskor lecsekkolják a kinyomtatott repjegyet, és kvázi belépődíjat szednek magához a belépéshez - ez nem a reptéri illeték vagy ilyesmi, ez plusz lehuzás, ilyen sehol máshol nincs. Meg hallottam, hogy a legmacerásabb meglepő módon az ország elhagyásakor; és tapasztaltam is, a fentieken kívül félreállítottak h faggassanak; merre utaztam mit csináltam, hol szálltam meg, és hol utoljára, első ittlétem-e, áttúrták a kézitáskám... szóval a reptereik idegesítőek, és az elrendezésük is fura, és a röntgenes biztonsági ellenőrzésen is kétszer kell átmenni alig száz méter különbséggel.)

Első utunk Manilából Palawan szigetére vezetett, belföldi repülővel a fővárosába (főfalujába) Puerto Princesa-ba, ahonnan még aznap éjjel egy 6-10 órás buszúttal mentünk tovább El Nido-ba, egy kis faluba, -nem olyan távoli km-re, de jórészt hegyi földutakon eltart egy darabig, még ha bizonyos szakaszokon a rozoga buszokkal az őrült sofőr képes volt 140-nel (!) menni. A busz bánatomra légkondis volt (igen az ázsiai légkondi "kultúra", elég idegesítő, szeretnek minden helyiséget 16-18 fokra is lehűteni, akkor is amikor kint 50 fok körül van -egyenlítő ugye- zárt helyekre leizzadva gyakran be kell menni -bank, étterem, néhány busz- így az élet a megfázás és meggyógyulás óránként váltakozó ciklusává válik. Hajnali 1-2 körül értünk El-Nido-ba, (a szigeten taxik helyett oldalkocsis motor szerűségek vannak csak, "triciklik"), fogtunk egy ilyen triciklit, hogy vigyen el a szállásra, amit neten foglaltunk, -nem tudtuk pontosan hol van, cím nem nagyon volt megadva, csak nagyjábóli környék, és hogy szép környezet, és mint később kiderült sajnos a sofőr se tudta hol van, el is téved velünk alaposan- a szép környék ugyanis az őserdő kellős közepén egy eldugott tengerparti öblöcskében volt jó messze a falutól, a fix árra kialkudott tricikli tönkre is ment mire az olyan terepen ami inkább hegymászást igényelt volna elvitt minket, bár az út felénél inkább mi toltuk a szegény járművet. Először talált a hajnal esőerdőben, és pont egy olyan szakaszon ahol láttam egy kis öblöt ahogy a tenger felől felkel a nap, az élmény leírhatatlan.
A végén megtaláltuk a bungallót a dzsungel közepén, úsztunk és pihentünk egyet a parton, majd rájöttünk, hogy ez túl a semmi közepe egy egész hétvégéhez, ezért a szállás dzsipjével ami ott volt, bevitettük magunkat a faluba, kerestünk szállást, és azt ezt követő két napon "island hopping" túrákra mentünk (azaz hagyományos építésű kis motorizált csónakokkal adott utitervek mentén elvisznek minket egy csomó gyönyörű kis szigetecskére, korallzátonyhoz, lagúnákhoz, lehet könnyű-búvárkodni, ebédet adnak stb. -persze a korallzátonyokon látszott, hogy alaposan megsínylették a rendszeres emberi látogatókat, és már bizony nem úgy néznek ki mint a turizmus felfutása előtt, de még így is ez volt a legszebb legélőbb tengeri világ amit láttam...
Ezeket a szigeteket, kődarabokat, a szél, az eső, és az árapály csodálatos formákra mintázta, amit minden elérhető területen benő a növényzet, ami nem tudom, hogy hol és miben kapaszkodik meg azokon a köveken, de csodálatos látvány, és a tökéletes tiszta kék-zöld tenger... szóval remek 2-3 napot töltöttünk island hoppingolással, több tucat kis szigetet bejárva.
Az utolsó El Nidoban töltött estére azért cseréltünk szállást, hogy legyen melegvíz ahol hajat moshatok, ugyanis a melegvíz bizony nem evidens a Fülöpszigeteken sehol, sőtt ritka jószág, (pedig elég lenne csövekben megjáratni a tetőn és a nap felmelegítené, de ez úgytűnik még nem jutott eszébe senkinek), és mivel az áram és a benzin egy szigetvilágban drága és szűkös, és amúgy is meleg van, általában se a normál szállásokon se a magánlakásokban nincs melegvíz egyáltalán bevezetve, csak egykét drágább szálláson lehet rá számítani ha ezt külön promotálják, márpedig a hajamnak az kell és kész. :)
Az utolsó Palawanon töltött napokat Puerto Princesában töltöttük, ahonnan el akarunk menni a híres barlangi folyós csónakázásra, de arra az önkormányzat korlátos számú jegyet engedélyez, amit a drágább hotelek nagyrészt előre felvásárolnak, oda tehát nem mentünk, inkább dzsippel levitettük magunkat egy faluba -aminek már nem tudom a nevét- ahol egy gyönyörű tengerparti öböl van egy egy azt teljesen átszelő hosszú "zip-line" (drótkötél amin le lehet csúszni), azt kipróbáltuk, meg a kocsi ami odáig vitt minket egy másik családot is vitt barlangászni a faluba érkezésünk előtt, szóval egye fene no, elmentünk barlangászni is egy cseppkőbarlangba.
De az autentikusabb barlangászkodás volt ám, mint a magyar szépen kiépített barlangok amin csak végig kell sétálni, itt tényleg sisakkal zseblámpával és kis barlangi réseken átszuszakolódva lehetett előre haladni, és csak két szakaszon volt otthagyva nekünk egy kötél amin fel kellett mászni, azonkívül senki. Itt is megtapasztaltam azt, amit még sokszor, hogy Ázsiában, főleg minél inkább Dél-Ázsia felé haladok az emberek egyre kisebbek, és én a közepes magyar termetemmel egyre inkább számítok óriásnak; nos erre a koronát a Fülöpszigetek teszi fel, ahol az emberek tényleg nagyon picik, és a turizmus legjavát bizony a belső turizmus adja, és sok minden pl ez a barlang is a helyiek kalandozását szolgálta, így pár kisebb résbe majdnem teljesen beszorultam -úgy hogy se ki se be, ami azonkívül, hogy utolsónak menve elzárja a többiek kijáratát ami nem különösebben érdekelt akkor, nekem se túl egészséges ott ragadni seggel kifelé egy falban, így néhány ilyen kihívást jelentő átmászás után a többi túrázó részéről tapsvihar fogadott. (Egyébként ez egy autentikus barlang volt, az évszázadok során gyakran visszatérő japán -és néha kínai- megszállás elől a helyiek ilyenekben pl ebben bújtak el, és éltek, amikre ha rátaláltak a japánok azt hitték, hogy milyen primitív népek, hogy még barlangokban élnek, pedig csak bujkálnak).

Palawan után visszamentünk Manilába -minden ilyen kis természetjárós blokk után egy városi rész következett; rövid városnézés tehát - Manilában és úgy általában a Fülöpszigeteken ha valaki történelmi emlékeket, régi dolgokat akart városnézni, akkor a régi spanyol épületeket, erődöket, műemlékeket találja -az első partraszállás ugye kevesebb mint 500 éve volt, tehát ezek nem olyan régiek, a korábbi civilizációs nyomokat a spanyolok gondosan eltörölték szinte mindenhol, viszont az épületek vicces helyi jellegzetességekkel bírnak, pl a kő ananász szobrok a templom homlokzatán és csúcsain, és hasonlók. Egyébként a Manilában töltött idő vázát, alfáját és omegáját általában a kajálás jelentette, főzzünk-e otthon ebédet vagy vacsit, vagy étterem -általában étterem- akkor mit együnk -mindig valami különlegeset kéne ha már nyaralunk-, hova menjünk, oda elmenni, kellemesen bezabálni, utána sziesztázgatni, és el is ment a fél nap.

A következő egyik állomásunk volt de csak egy napra a barátnőm szülőfaluja Bulacan, ami gyönyörű természeti környezetben fekszik egy folyódeltás területen, egy klasszikus cuki is falu, kis házikókkal sok állattal -házival és vadon arra éldegélővel- jó levegővel; de egyébként más nem nagyon van ott, úgyhogy nem is maradtunk sokáig.
A következő állomásunk szintén Manilából indulva Tagaytay falu -nem vagyok biztos a nevében- aminek közelében egy hatalmas tó van, -ami egy régi vulkáni kráter volt- amiben több újabb kisebb kevésbé régi de már szintén nem működő vulkáni hegyecske emelkedik ki a tóból a kráterével együtt, amiben szintén már összegyűlt a víz, az egész zseniálisan néz ki, a fényképek szokás szerint nem igazán adják vissza jól a látványt, de remek volt. Oda is, mint a körutazás során általában, a kihívást az eljutás jelentette, aztán úgy oldottuk meg, mint még több más kirándulós napon aztán; beültünk egy taxiba a városba és azt mondtuk neki, hogy akkor most kibérelnénk egy napra és vigyél le minket helyekre, ez meg is történt nagyjából annyi pénzért, amiért Pesten elvinnének a Délitől a Keletibe. Plusz még a sofőr az út során valóban olyan volt mint a személyes sofőrünk ~inasunk, de ő meg kirándult szintén, volt, hogy velünk kajált, és ugyanúgy megkapta a napi bevételét.
Erre a vulkános részre a legjobb kilátás egy elhagyatott villából/erődből tárult szemünk elé, amit egy korábbi elnök/vezér kezdett el építtetni magának szerény hajlékául, de közben az illető megbukott és a félkész házba mint kilátóba fel lehet menni nézelődni.

A következő nagyobb utazós blokkunk központja Cebu szigete volt, ahova szintén Repülővel mentünk Manilából, és ahonnan különböző megoldásokkal mászkáltunk minden felé. Első állomásként Bohol szigetére; oda utasszállító tengerjáró hajókkal lehet eljutni, ezt is tettük, és már a kikötőben a fenti kibérelt taxis módszerhez hasonlóan, de már erre specializálódott, autóval rendelkező önjelölt sofőr/idegenvezetők várják, hogy bagóér kibéreljük őket egy napra, hogy körbefurikázzanak minket a sziget látványosságaihoz. Mi is fogtunk egy sofőrt tehát aznapra, és nekivágtunk a szigetnek. Megnéztük a sziget első templomát ami egyben egy kis erődszerűség, ez különösebben nem lépte át az ingerküszöbömet, úgyhogy gyorsan mentünk is tovább. Ezután elmentünk a sziget kis állatkertjébe, ami elég kicsi így igazából nem is állatkertként van promotálva, hanem fő látványossága egy bazinagy többmázsás piton otthonaként, a pitonnak volt valami neve, de már nem tudom, hívjuk most Pistinek Pitonnak. Pisti Piton évente kétszer eszik -egy egy marhacsordát- azonkívül alszik -hibernációban van tehát nem ébred fel a turisták taperolására sem, de így korlátozottan izgalmas játszótárs- be lehet hozzá menni, fényképezkedni vele stb. Volt még ott egy jó pár különleges helyi állat, legalább is amiket a helyiek különlegesnek véltek bemutatni a turistáknak mint mi, (és lássuk be miért lenne nekik evidens, ahol vannak bizonyos állatok, és mindet megszokták, hogy mi a különleges nekünk); így került az ilyenek közé, hogy:majom, valami helyi cuki lajhár, valami szintén cuki borz-szerű emlősféle, leguánok, meg nagy gyíkfélék, helyi baglyok, meg színes érdekes madarak közé, pár egészen ismerős jószág is: holló, kacsa, pulyka, csirke... (bár a pulyka nem feltétlenül evidens Ázsiában, a terítékről legalábbis teljes egészében hiányzik, csirkét mindenütt esznek, de pulykához egész egy éves ázsiai tartózkodásom alatt nem volt szerencsém, Kínában pl tökismeretlen, de egyébként nem is nagyon hiányoltam).

Ezután szintén egy kis hajókázás következett egy esőerdőkön keresztülfutó folyószakaszon, és a kis hajót/ nagy csónakot étteremnek alakították ki (ergo volt asztal meg kaja), a kaja közepesen volt felejthető, de a hajókázás gyönyörű volt.
Jah és még valami amit még nem említettem talán: az esős évszak (esős fél év) kezdetén mentem le egy hónapra, tehát e hónap alatt az időjárás folyamatosan lett egyre esősebb, de ezt nem úgy kell elképzelni mint otthon, hanem hogy a legváratlanabb helyen, (de nem feltétlenül váratlan időben mert általában koradélután) jött egy nagy trópusi monszun zápor, viharocska, egy nagyon intenzív és gyors felhőszakadással ami max 2-3 óráig tart aztán vége. Egyébként is permanens a forróság, és ezen az eső alig hűt, tehát ha jó helyen kapja el az embert pl parton fürdőruhában akkor egészen kellemes, és hangulatos szakadó meleg esőben nézni az esőerdőket -ha már ez a nevük-. Viszont ha kellemetlen helyen kapja el az embert a vihar (pl. nyílt tengeren egy kis csónakban hánykolódva -de erről majd később) -vagy egy hegyen ahol fúj a szél -tehát már egy kicsit hűvös a dolog- és fotózni szeretne az ember, mert a az odamenetel fő célja volt, de a kamera nem vízálló, akkor egy kicsit kellemetlen a dolog. Márpedig ez utóbbi szituáció volt a következő megállónkon; a hajókázás végére eleredt az eső és esett végig a következő állomásunk alatt amikor a "chocolate hills" -csokihegyek-hez mentünk. ez a sziget fő látványossága, és ez volt a fő uticélunk, -amit az eső részben szabotált-. Ez egy érdekes terület a szigeten, nagy kiterjedésű sík terepen véletlenszerűen sűrűn elszórva félgömb alakú és szabályos kúp alakú dombok vannak... elvileg természetes jelenség, de fogalmam sincs, hogy a természetben hogy alakulna ki egy csomó ilyen domb egy környéken (mint egy gyerekrajz egy dombról: egyenes vonal majd minden átmenet nélkül félgömb alakú dombok), és azért hívják csokihegynek, mert csokifagyis fagyigombócra emlékezteti őket a domb a barnás földárnyalatával, ami inkább barnás-zöld az enyhén benőtt növényzet miatt.
Szóval ezen az állomáson a kezünkben lévő nyeszlett ernyőt a szél egy másodperc alatt szaggatta ki a kezünkből és tette tönkre, a megmentett ernyőponyvával próbáltam védeni a nem vízálló fényképezőt, és úgy csinálni pár képet. Így a turistáknál szokásos egymás fotózgatása a dombokkal a háttérben vicces pózokban, az elmaradt, és a szakadó eső a látótávolságot is erősen bekorlátozza, -normális esetben ezek az érdekes dombok vannak amíg a szem ellát azon a helyen, ez a képeken annyira nem jön át. Tehát így is csináltam pár képet, alaposan eláztunk, és mentünk a következő állomásra: egy lepkefarm szerűség volt. Alapból nem vagyok egy nagy lepke rajongó, de itt érdekes volt nézni a hatalmas változatos trópusi lepkéket kiállított és élő verzióban is, és rászálltak az emberre, volt amelyik olyan ragaszkodó volt hogy a nagy tüskés kampós lábait alig tudtam lefejteni magamról.

Ezután egy gyors fotó erejéig megálltunk egy útszakaszon, aminek az a neve, hogy "man made forest" emberalkotta erdő, pedig az erdő maga természetes csak annyira egyenes szárú fák olyan szabályosan nőnek benne mintha így lettek volna faragva, és az erdőn keresztülhaladó utat az erdő egy szabályos boltívként burkolja be, nagyon jól néz ki. Majd tovább mentünk a "Tarsier" rezervátumba - ez a neve a világ legkisebb makijának, ami kb akkora mint egy ducibb egér, és nagyon de nagyon cuki. Az egész életüket kis ágakba kapaszkodva élik, nappal nagyrészt alszanak, kivéve ha a rezervátumba beeresztett hülye turisták -mint mi- a lármázásukkal fel nem ijesztik őket -pedig ki volt írva, hogy csendbe kell lenni de így is volt pár gyökér, meg hangos gyerekes családok akik üvöltöztek, és fel is ébredtek szegény jószágok. A fotóim között ezeket a makikat is meg lehet nézni, csináltam róluk vagy párszáz  képet olyan cukik voltak. Ezután még megálltunk útközben megnézni egy folyó felett áthidaló hosszú bambusz függőhidat, ami ennyit tud mint látványosság, hogy hosszú, csúszós -eső után- ingatag fa függőhíd mint amik jól össze tudnak omlani a kalandfilmekben.
 Ezután már bele kellett taposnia a gázba az aznapi sofőrünknek, hogy elérjük az utolsó hajót a bázis-szigetünkre, de elértük.

Következő nap az volt a tervünk - és azt is tettük- hogy lemegyünk Cebu szigettől kb 40km-re észak-nyugatra lévő Bantayan kis szigetére, ahonnan a szokásos felépítésű kis motorcsónakkal tovább megyünk még kisebb gyönyörű tengerpartú, párszáz méterer hosszú állandó lakos nélküli kis szigetecskékre, pl a Virgin Island. Ahhoz, hogy Cebu városából eljussunk abba a kikötőbe, ahonnan a hajó megy Bantayanra a szokásos módszert követtük, taxit fogtunk, kialkudtuk az árat, hogy városi taxiból alakuljon át aznapi sofőrré, el is indultunk; ez a sofőr viszont már félúton elkezdett alkudozni, hogy ő nem így értette a távot mint ahova megyünk, meg nem így gondolná mégse, de mi se most jöttünk le a falvédőről, megmondtuk neki, hogy "pofád lapos, így is több mint amennyit ennyi idő alatt a városba keresel" elvitt tehát minket a kikötőig, odaadtuk neki a kialkudott ár felét -mert megvárni meg hazavinni már nem akart minket- (nagy ügy ott is vannak taxik hazafelé, legalábbis akkor még voltak). Elmentünk a nagy hajóval Bantayanra -az is gyönyörű hely volt-, onnan a csónakocskával a Virgin Island-ra ami tényleg annyira természetközeli élmény volt, a gyönyörű fehér-homokos tengerparton a tengerben ott kúsztak-másztak a lábaim mellett a hatalmas élő tengeri-csillagok, meg a rengeteg korall, kagylók stb...

Olyan jól elvoltunk ott, hogy késő délután lett, és a szokásos monszunvihar felhői gyülekeztek, szóltunk tehát a csónakosunknak, hogy vigyen minket vissza a közeli Bantayanra, de az út során észrevettük azt is, hogy lekéstük az utolsó tengerjáró hajót Cebu szigetre, és a Bantayanon se alhatunk, mert nem volt nálunk annyi pénz és főleg mert másnap délelőtt ki kellett csekkolni a Cebu-i szállásunkból, és minden egyéb pénzem, iratom, cuccom ott volt szépen elrakva. Nem volt tehát ott sok pénz nálunk, de pont annyi volt, hogy hirtelen ötlettől vezérelve odaszóltam a csónakosnak, hogy mennyiért vinne át a kb 40 km-nyi nyílt tengeren a ladikjával -jah igen úgy hogy a hátunk mögött már kialakult a vihar és ért be minket (ezt említettem pár sorral feljebb, hogy ez sem a legjobb hely a viharhoz). A kb 5000 forintnyi pezó ami nálunk volt pont elég volt ahhoz, hogy kockáztassa az életét a csónakos, úgyhogy nekivágtunk, eső is volt, szél is volt hullámok is voltak bőven, szóval megvolt az az igazi hajótöröttes, vagy ember vs. természet hangulata, para volt, de én inkább élveztem az egészet, (barátnőm is szorította a csónak oldalát ahogy tudta -életéért kapaszkodott  XD , nos ő annyira nem élvezte ezt a részét). Késő este és korom sötét lett a tengeren, mire megközelítettük a túlpartot, egy zseblámpával beorientáltuk magunkat a kikötőbe, a gond csak az volt, hogy az egy tengerjáróhajós kikötő volt, nem igazán volt hely a kis fövenyes tengerpartokra kitalált csónakból való kiszállásra, végül a csónakos pár haverja arrafelé járt egy szakaszon, ledobtak egy kötelet, amin ki tudtunk mászni (erősen reméltem, hogy a kimászás alatt az értékeim, pl a felajánlott pénz nem esik bele a tengerbe mert még a végén utánalöknek). De végül sikeresen kijutottunk, kifizettük az arcot (az átjutásról készült képek is fel lettek töltve, de azon csak a csónak és a nagy kékség, majd a csónak és a nagy sötétség látszik, szóval nem olyan izgi).
Már csak taxit kellett fognunk, késő este lévén szerencse volt, hogy az utolsó kikötőben lófráló taxit elcsíptük, és elvitettük vele magunkat a jópár órára lévő Cebu városba, mégpedig hitelre, mert már kb semmi pénz nem volt nálunk, és csak Cebu városban voltak ATM-ek. Nyomatta is a sofőr rendesen a töksötétben a kanyargós hegyi utakon, és hajnalra meg is érkeztünk, vissza szépen a szállásra, pihenés, majd kicsekkolás. Kicsekkolás után még volt majdnem egy egész napunk az esti gépünk indulásáig, így Cebu városában kezdtünk városnézni, pár műemlék és erőd megnézése után a hőségre való tekintettel úgy döntöttünk a nap közepét a város plázájában vészeljük át, fagyizással, bowlingozással, azzal a hullámvasút-szimulátorral, meg mozizással (mondjuk a film -after earth- pocsék volt, ne nézzétek meg). Ezután este még az indulás előtt folytattuk a városnézést.

De ha már emlékművek, szobrok stb-k, a filippínó "identitástudat" egy nagyon érdekes dolog, oldalakat tudnék róla írni pedig nem igazán értem. (Mondjuk én egy nép esetében sem nagyon tudom ezt átérezni, de mindegy). Szóval nagyon fontos ott a kereszténység és a katolicizmus, ez az egyik legmeghatározóbb dolog a szigeteken, ugye az a kereszténység, amit a spanyol hódítók kegyetlen népirtások árán erőszakoltak a népre cserébe az elrabolt javakért. (Felmerül a kérdés, minden hasonló országban, hogy az erőszakos nyomás megszűnte után miért maradt meg e vallás, és az egyház; nos azért mert a nyomás több mint egy emberöltőn állt fenn, az ember viszont egy emberöltőben gondolkodik általában: mindenki egyetlen okból olyan vallású ma, amilyen, mert a szülei azt tanították neki, és a szülei tökéletességét és mindent-tudását nem kérdőjelezi meg az ember, tudat alatt még felnőttként sem, és az, hogy a dédszülei nem igazán önként és szívesen vették fel ama vallást, és sokan meghaltak mert nem akarták felvenni, az kevésbé érdekli: És mivel e néhány generáció alatt a nyomás állandónak tűnik, egyszerűbb a gyereket tényleg arra a vallásra nevelni, mint egy állandó kettősségre, hogy tégy úgy, mintha, de el ne hidd.)
A kereszténység szempontjából tehát ünneplik a spanyolokat akik elhozták azt, és az mindegy hogy ez logikailag egy paradox ok-okozat felcserélődés, és olyan emlékművek állnak a városközpontban Cebun, mint a Magellán kereszt (Magellán vezette az első hódítókat ide, és a kereszt helyén szállt partra igázta le az első falut, és tűzött le állítólag egy hasonló keresztet), és a város túloldalán egy Magellán emlékmű, dicsőség a spanyoloknak felirattal.
De (!) : a filippínó identitástudat másik fontos eleme a nacionalizmus, a független filippínó állam -elutazom napja véletlenül a függetlenség napjára esett ami a legnagyobb ünnepük-, és ebből a szempontból a spanyolok -és mindenki más aki megszállta őket előtte és utána- gonosz hódítók, és a korábban függetlenül ott élő és spanyolokkal szembeszálló filippínók a hősök, így kerül Cebuba szintén a városközpontba a függetlenséget éltető és spanyolokat becsmérlő emlékművek, pl. a Magellán kereszttől egy utcányira a San Pedro erődben (spanyol név és erőd) szinte csak a győztes Mactani csatáról készült festmények ábrázolások vannak kiállítva, ahol a sziget lakói legyőzték Magellán csapatait, és ahol maga Magellán is elesett, és ahol már csúnya gonosz hódítóként van feltüntetve. de ami még érdekesebb, a "dicsőség a spanyoloknak" feliratú Magellán emlékműtől vagy 10 méterre azonos parkban van egy LapuLapu-nak és csapatának képe és emléktáblája, akik a Mactani csatában legyőzték Magellán katonáit, és LapuLapu maga ölte meg Magellánt a csúnya hódítót, és 20 méterre a Magellán emlékműtől ott áll Lapulapu szobra.

Érdekes, gondoltam magamban, -amikor erre rákérdeztem a barátnőmtől kiderült, hogy ebbe még valószínűleg senki nem gondolt bele a Fülöpszigeteken, vagy ha mégis nem nagyon feszegette, így van és kész. Úgyhogy én se tettem, anomáliák minden helyen vannak, mi meg utaztunk vissza Manilába.

Itt ezután már csak egykét napot töltöttem, pihengetéssel, pakolászással nagyrészt, aztán jönnöm is kellett vissza Kínába. Szintén két napos móka volt visszaérni Qinhuangdao-ba evés alvás és anyagcserefolyamatok nélkül egyhuzamban. Itt meg az üres koli, a pocsék novemberi jellegű időjárás, a menzakaja és a depressziós környezet várt, úgyhogy elég nagy trauma volt visszatérni, de holnapután megyek Ujguriába meglátogatni az unokatesómat, és túrázni a hegyekbe a kazah határ környékére, úgyhogy nem sokat leszek itt már...

Nos egy nagyon kellemetlen és fárasztó napon és azt lezárandó jó pár feles házi-keverten vagyok/vagyunk túl, és így gondolkodóba estem, hogy biztos ma akarom-e megírni ezt a bejegyzést, bár kétségtelen, hogy az említett isteni nedű nélkül ez egy sokkal dühösebb cikk lenne most...így inkább csak fáradt... de egyébként is rég hallattam a hangomat, és a mai nap mellett nem akartam szó nélkül továbblépni.

A végül is jónak mondható hír maga a tény, hogy túlvagyok a HSK4-es írásbeli és a HSKK középfokú szóbeli nyelvvizsgán, aminek már ideje volt, mert az elmúlt hetekben elég sokat tanultam rá, és már egyébként is itt vagyok egy ideje, kellett tehát egy méltó lezárása az év tanulgatós részének... vagy adott esetben csak kellett volna. Ugyan csak 30 nap múlva tekinthetem meg az eredményét a neten -amit már sejtek, hogy mi- az elmondható, hogy a mai nap minden volt csak nem méltó.

Már az elején leszögezném, hogy az említett vizsgák tartalmilag amit a "rendszer elvár", tehát szavak listája nyelvtan stb. a szintem tekintetében egy üdítően könnyű vizsga lenne, DE egykét olyan "kellemetlenséggel" kellett számolnom/számolnunk, amiket akár a vizsgát nehezítő tudatos elemnek is tekinthetnénk, kivéve, hogy ezekkel csak minket tisztelnek meg, akik a vizsgát egy magát irreálisan nagyra tartó de végtelenül ágrólszakadt falusi iskolában kísérlik meg letenni -ami egyébként magát műszaki főiskolának aposztrofálja (ezt még a későbbiekben százszor kihangsúlyozom).

először a HSK4 írásbeli vizsgáról; azt hittem, hogy a korai kelés és az észheztérés lesz a legrosszabb része, de már az ébresztő előtt felkeltem, egyébként se sokat aludtam, talán a stressz, talán az, hogy mostanság egyébként se alszol túl jól... A HSK maga az itt számítógépes -Kína kb felében az, és a suli elég high-technek érzi magát a kulturális forradalmi időkből itt maradt rozsdásodó gépeivel, hogy mit nekik az elavult papír, itt bizony netes lesz a vizsga. A netes vizsgának legalábbis a 4 es szinten kb csak hátránya van, főleg, hogy ebben hónapban először még e ominózus országosan központi programot is lecserélték egy még az előző hónaphoz képest is szarabbra, ahol már a betüméretet se lehetett állítani; a netes vizsgának tehát működő gépek mellett is a következő lenne a mérlege; olvashatatlan betűtípus (ugye aki olvassa ezt, és ismeri a kínai karaktereket, az talán sejti, hogy mi a különbség egy szép könyvekben, vagy papír alapú vizsgán használt ming betűtípus, vagy a legminimalistább notepad html formátumos karakterek között, nos mi nekünk az utóbbi jutott), apró, nem állítható betűméret ami az olvasási feladatoknál főleg élmény, és a szöveghallgatásnál ugye nem lehet előre olvasgatni az opciókat hanem csak a végén dobja ki a gép ugye pár másodpercre, (a szöveg meg a kérdés meg értelemszerűen csak egyszer hangzik el). De mindezek ellenére még így is teljesen pihentető lenne a vizsga, ha a fenti feltétel teljesülne -a működő gép ugye. (Egyébként a vizsga nem a tudásra hanem a gyorsaságra van kiélezve, főleg az olvasási rész.) Pár napja írhattunk egy próbavizsgát ahol a nagyon is régi gépekre szabadították rá a nagyon is új programot, és két nagyon is gyenge minőség lépett kölcsönhatásba, már akkor is jelentkeztek problémák -csak az egyik fülre működő recsegő fülhallgató, de leginkább a párszor 2-3 percekre lefagyó gép, amiről azt kell tudni, hogy mellett viszont a központi időmérésű program irgalmatlanul megy, attól, hogy én nem tudok csinálni semmit, és azokból a kérdésekből melyeken a gép fagyása alatt túlhalad a program bizony kimaradok kvázi. Már a próbavizsga alatt is reklamáltam, hogy egyrészt hogy gondolják ezt, és egyébként ilyenkor mit lehet tenni, de hát mondták, hogy bocsi ennyit tudnak nyújtani, és bizony semmit nem lehet tenni, ha lefagy a gép akkor bizony a szituációtól függően annyival kevesebb pont lesz a vizsgán nincs mit tenni... Hát rögtön arra gondoltam, hogy anyukájuk hogy van otthon, remélem jól, de mint egy ez csak próbavizsga volt ugye, reméljük majd a vizsgára technikailag a legjobbakat...
Hát a nagy ló***zt kaptam nem legjobbakat; ma gondoltam okos leszek, és amikor oda akartak ültetni ami már szerdán se működött mondtam, hogy legyen inkább egy másik gép, hát hurá lekopogom, ott a fülhallgatóm működött bár nem sokra mentem vele, mert az vagy 10 kerek kínkeservesen hosszú percre fagyott be az olvasási rész végén ami az idő szorossága terén a legfeszesebb rész, és így vagy bő 10 feladattól estem el, amit utána ugye felszoroznak, és ez így a 300 pontos vizsgából vagy 30 pont minusz, ami a bőségesen átment, és a bukta különbséget jelenti... El lehet képzelni, hogy addig is feszült voltam, hát ezen a ponton majd fel robbantam az idegtől és a billentyűzetet (igen minden számítógépező azon vezeti le a feszkót lássuk be) nem kicsit csapkodva reklamáltam, hogy ezt mégis hogy meg mivan... És aki ismer tudja, hogy amikor robbanási ponton vagyok akkor a legrosszabb ha valaki ájtatos arccal/hangon int nyugalomra minden értelmes érv nélkül, mert ilyenkor általában az illetőnek leszaggatnám az arcát a helyéről, és persze, hogy ez történt itt is amikor a tanár szép nyugis kis monaliza-mosollyal jön oda, hogy jaj hát megérti, de ne legyek ideges, nyugodjak meg majd ha újraindul a gép,  ha újraindul, akkor folytassam ott ahol épp tart a netes vizsga, ami kimaradt addig hát az az sajnos annyival kevesebb pont de akkor se idegeskedjek meg dühöngjek itt nekik (zárójelbe mert az zavarja az ő aznapi nyugalmukat, igen hát ez a valódi együttérzés teljes hiánya, nyilván ezalatt meg sem kíséreltek bármit is tenni akár a géppel akár valamivel, vagy legalább úgytenni, mintha, nem, várj majd elindul...vagy nem...). Ugye ez a világszerte elfogadott típusában A kínai nyelvvizsga. Más esetben jobb helyeken minimum valami nyoma lenne a dolognak vagy jegyzőkönyv, vagy valamit, de nem Kínában, és főleg nem itt; itt ugye a diák befizeti a vizsgadíjat, és a pénzéért cserében nem szolgáltatást kap, hanem örüljön, hogy így is vizsgázhat...valamennyit a vizsgából...
Persze így is lehet, hogy a szövegértéssel és az írás résszel átmegyek de azok eredményét előre nem tudom megsaccolni azokhoz nagy arányú mázli jól jön, az olvasási rész volt a gyakorló vizsgákon ugye mindig az a rész ami egyértelmű egyszerű és a végére már stabilan irogattam hibátlanra - persze ezt a papír alapú gyakorlókönyvekben nem a csodás Comodor számítógépeken...

De ez még csak a napom egyik fele, mert bizony volt egy délután is a HSKK szóbelivel, ami még rátett a szituációra pár lapáttal de azon már csak röhögni tudtam kínomban... Délbe újrapumpáltam magam szénhidráttal, és újult erővel indultam el folytatni a dolgot, de csak a másik kampuszon volt olyan gépterem, ahol voltak mikrofonok és fel is tudták venni amit mondunk (jah, mert hogy a HSKK szóbeli bizony nem tanárral zajlik, hanem magnós instrukciók alapján rá kell beszélnünk a gépre, azt felveszik, és Pekingben gép javítja.) Átkalauzoltak minket tehát a másik kampuszra... hát fel voltam készülve erre arra a korábbiak alapján de arra a gépteremre még így sem voltam, naturista leírásokba inkább nem mennék bele, a székként funkcionáló kis sámlikra leültünk, a szokásos órás tökölődés után mert sosem indul itt semmi elektronika elsőre normálisan, rövid instrukciók, melynek a végén a tanár megjegyzi, hogy ezek után ha elindul a "felvétel" központilag amit hát leállítani beletekergetni stb nem lehet, akkor azok után bármi problémát is tapasztalunk, bámir történik nem reklamálhatunk, nem szólhatunk, mert az ugye felvételre kerülne és az ilyen nem odavonatkozó szövegekért ugye bukta a dolog. Na itt már gyanús volt, hogy mire lehet még itt számítani, de hát eszembe nem jutott volna amit volt...
Nem tudom, hogy az írásbelin másnak voltak-e és ha igen milyen technikai problémái, elég idege voltam hozzá, hogy ne kezdjek a végén rögtönzött közvélemény kutatásba, de ami a szóbelin volt az valódi közösségi élményt nyújtott; mind egy teremben ültünk egyszerre beszélve a mikrofonjainkba, ez még nem is lenne tragikus, de ideális esetben úgy nézett volna ki a dolog, hogy a fejhallgatóból csak a gépi instrukciókat halljuk, és amiket mondunk meg felveszik. Nos itt úgy sikerült bekötni a hangot az egyszerű lelkeknek, hogy nemhogy a mikrofonomat ráirányították a fülhallgatóra és magamat is hallottam egyenesbe, de sikerült megoldaniuk, hogy mindenki mikrofonját ráküldték mindenki más fülhallgatójára is, tehát mindenki vagy húsz ember hangját hallotta egyenesbe a fülébe, amiből egy viszont a gépi instrukció volt, amire figyelni kellett, és követni kellett azt, tehát nem tehettünk meg, hogy levesszük a fülest, és csak a mikrofonba beszélünk...igen hamar össznépi káoszba fulladt a dolog, volt aki már az elején feladta, de elég sokan maradtunk ahhoz így is, hogy agyonszabotáljuk akaratlanul is egymás vizsgáját. A végén odamentem a tanárokhoz, hogy tudtak-e erről a dologról, (és nem volt-e kedvük erről előre szólni), kiderült, hogy hát persze, hogy tudtak róla, de "így sikerült megoldaniuk" és "így itt ez a vizsga ilyen" és hát úgyis észrevettük, hogy ez van, minek az elején belemenni....

A koliba visszafelé sétálva azon töprengtem, hogy ugye kiderült, hogy egy vizsgáztatásra teljesen alkalmatlan hely vizsgáztat (a faluban az egyetlen vizsgahely) és "így sikerült megoldaniuk", de egy magát műszaki főiskolának becéző intézmény egy olyan országban (ahol azt most hagyjuk, hogy a közoktatás és a felsőoktatás minősége mennyire hiányos és koncepciójában versenyképtelen -mert az-) de tulajdonképpen papíron egymilliárd mérnököt és informatikust képeznek, és tényleg áthatóan tanulmányoztam a kínai felsőoktatást, de egy csomó szak itt vagy teljesen ismeretlen, vagy csak alig van elég fura koncepciók között, viszont különböző műszaki szakok azok tömegével vannak, a felsőoktatásban résztvevő diákok 90%-a csak műszaki szakokra mehet, mert ez van. (Ugyanakkor e vizsgás dolog nélkül is a tapasztalatom, hogy a kínaiak tömege a számítógép legelemibb felhasználói szintű dolgaihoz sem ért.) De ez tényleg, hogy egy iskola nem tud találni egyetlen informatikust, és 10-20 gépet normálisan beüzemelni, főleg úgy, hogy külföldi diákok fogadásával szeretne kitörni a mocsárból és erre állítani a profilját, ez nonszensz, de ha ezt tudja (csak tudja), akkor legalább a írásbelit miért nem lehet papír alapon, mint az sok helyen még így van, tehát feltételezem ez intézményileg opcionális.
Az, hogy a szóbeli magnóra mondós, már nem opcionális, és hogy mint látjuk sok vizsgahely ennek nem iagzán tud eleget tenni a felszerelés tekintetében. Ez a módszer viszont egy rémálom, és megértem, hogy a külföldi HSK helyeken így van, nem bíznának a helyi tanárokban, de hogy Kínában nem találnának elég kínaiul tudó embert a tanáros vizsgához az nehezen hihető,

Egyébként a HSKK szóbeli nem legitim része a teljes HSK-nak, -nem úgy mint otthon, hogy a szóbeli és írásbeli tesz ki egy vizsgát- itt az írásbeli önmagában az önálló vizsga és a szóbelijét se itt se máshol nem kérné senki, ez csak egy opcionális kiegészítő, ami nekem viszont sajnos az otthoni honosításhoz meg kell, mert a HSKK-t sehol nem kérik kivéve otthon...


Más téma, vidámabb téma, Május elsejével beköszöntött menetrend szerint a tavasz (apropó, utólag is boldog május elsejét mindenkinek!), nem is tavasz rögtön a nyár; lekerülhetett a télikabát egészen a póló vagy póló+vékony pulcsi kombinációig -ez a hőmérséklet marad is már elvileg szeptember elejéig-. Még a blog elején talán említettem, hogy itt ugyebár nincsenek átmeneti évszakok csak tél és nyár; az ősz pontosan érkezett szeptember elsején és fél- egy óra volt délelőtt 11 és dél között, úgy, hogy délelőtt 10 kor még trikó délután egy kor télikabát volt; most ennek az inverze történt meg, kivéve, hogy a tavasz most majdnem egy teljes nap volt.
Az észak-kínaiak egyébként legendásan nem bírják itt a meleget, de nekik már a mi szobahőmérsékletünk is meleg, és ami főleg szórakoztató, hogy nem igazán értik az UV sugárzás és a hőmérséklet közti különbséget; valóban van együttmozgás de két külön dologról van szó. Itt ugye a hullafehér bőr lenne a divat, és főleg a lányok különösen ügyelnek rá, hogy soha nem érje nap bőrüket (am lehet, hogy vámpírok, csak bemesélik ezt a divat dolgot a külföldieknek  :D ) de ahogy vége a télnek -ez ugye itt egy jól meghatározható óra- előkerülnek a napernyők, ami stílusában a 19.sz-i kisasszonyok és a józsefvárosi piac hibridje, de minden csaj kezébe ernyő kerül, mert ugyan ha csúnyácskák is legalább hullafehérek is legyenek, hogy ez segít-e rajtuk ízlés kérdése, de az nagyon vicces amikor kifejtik, hogy ez egyenlő a meleggel, tehát ha meleg van leégünk, ernyő kell, ezért is ellenségünk a meleg, a napsugárzás valahogy logikailag kiesik, és marad az ernyő és a meleg, így van az, hogy felhős időben naplementekor vagy akár kicsivel az után is szorongatják a fejük fölött az ernyőt védve magukat...nemtom mitől... a melegtől... o_O  na vicces látvány mindenesetre...

Most akárhogy is, de ez a HSK-val szerencsétlenkedős időszak lezárult egy időre, most elkezdhetek foglalkozni az összes többi fontos dolgommal amit eddig nem tettem de fontos lenne, aztán majd készülgethetek is, mert a maradék Ázsiában töltött időmben utazgatni fogok, találtam egykét elég olcsó megoldást úgyhogy még Fülöpszigetek és Ujgúria van soron, és után szinte azonnal hazamenetel csodás de szintén kihívásokkal teli Magyarországra, így a további utazásokról nem tudom mikor lesz időm itt beszámolni, remélhetőleg még innen Ázsiából tehetem, az autentikusabb, de lehet, hogy majd csak utólagosan Magyarországról...

Szóval most elfoglalt időszak jön a változatosság kedvéért, tevés-vevés, pakolások egyik helyről a másikra való pakolás, utazások, majd hazautazás, majd végül de nem utolsó sorban Veletek kedves olvasók az otthon történő találkozások, igény szerint... :)

Nos, boldog húsvétot, bolondok napját és hasonlókat mindenkinek... itt amit azt illeti egyik sincs. (az hét végén lesz egy pár nap szünet, de az valami tök más kínai ünnep, mindegy nem fontos.) nem feledkeztem meg a blogról, azért nem írtam most egy ideje, mert nem történik semmi se semmi említésre méltó, még a korábbiak szintjén se, lassan és unalmasan telnek a napok itt a gulágokon, az idő még mindig télies, az ég szürke és szmogos/ködös, mint ahogy minden más is szürke. Benézek néha a suliba, ha van hozzá lelkierőm, tanulgatok a HSK-ra, próbálom elütni az időt, elviselni az unalmat...    

/Szerintem már többször is említettem, de ha esetleg valaki olyan olvassa a blogot, akit érinthet, hogy Kínába jöjjön (nem tudom van-e ilyen); srácok, jófej leszek mert olvassátok ezt most épp, és elárulom amit leszűrhettetek már; NE ismétlem NE gyertek Észak-Kínába, (max Peking, akinek bejön Peking), ki lehet bírni bárhol, de minek. Dél-Kína egy kellemesebb, kevésbé zord hely, és a mandarinnal mindenhol el lehet boldogulni. Szoval sok hely van, ahol jókat lehet bulizni, jólérezheti magát az ember, de ez a zord észak az nem ez a környék./

Ebből is fakadóan eldöntöttem -és már a jegyet is megvettem- hogy a nyelvvizsga után még májusban lemegyek egy 3 hétre a Fülöpszigetekre, hogy addig se itt legyek, ott meg jó lenni  XD  ... meg utána még itt Kínában kirádulgatok még egy kicsit ha belefér pénzben, meg összeszervezésben, (mert akkor már nem sok idő lesz a hazamenetelig), és július elejefelé meg már megyek haza. (A nyelvvizsgáig meg itt tanulgatok elütöm az időt stb...tehát kb látom, hogy telik majd az év hátralévő része; ezt előrevetítve a benyomásom, hogy vegyesen telt ez az év, és nem mindig az elképzeléseknek megfelelően. A bázisul szolgáló városból (faluból), egyetemi kampuszból (gulágból) sokkal kevesebbet lehetett kihozni, mint reméltem, és nem sikerült lejutnom az eredeti terveimből még Thaiföldre; viszont Kínán belül (plusz Vietnámban) sokkal többet utaztam mint kalkuláltam először (részben azért is, hogy addig se itt legyek), de a legtöbb utazásomról már korábban írtam valamennyit. És még a Fülöpszigetek, meg utána egy esetleges újguriai vagy sichuani kirándulás még szintén az eredeti terveken felüli utak... (persze fölösleges is a Kína előtti prekoncepciókat az utólagos dolgokkal összevetni).
A végső mérleg levonásával tehát majd várok a hazamenetelig, addig is, majd még posztolgatok, ha lesz kedvem, -az év végén meg úgyis felgyorsulnak újra a dolgok, lesz újra miről írni...

Kedves olvasók, komoly adósságot kell most bepótoljak, amit nem tudom meg tudok-e tenni a megfelelő részletességgel; valószínűleg nem. Az elmúlt két hónapban nem jelentkeztem, ugyanis téli szüneti utazásra mentem, és az időm 99%-ban nem voltam netközelbe, és ugyan Hongkongban megvettem életem első okostelóját, amivel aztán kóbor wifi-jeleket keresgéltem ha netet akartam, de ez kevés a blogoláshoz. Elég nehéz most összeszednem az elmúlt két hónapot itt pár oldalban, amikor ez idő alatt több új inger ért, mint fél életem alatt... sokan ilyenkor adják fel a blogolást, ha nagyon elcsúszik a dolog. Én most a teljesség igénye nélkül próbálom összeírni az emlékfoszlányokat, amik bevillannak, max még későbbi bejegyzések során ha bevillan valami visszautalok rá.

Nanjing

Egy hideg január eleji estén indultunk el Qinhuangdao-ból pár itteni magyar honfitárssal, a téliszüneti igényekre reagálva a "feketetaxik" a kampuszra is bemerészkedtek, le is intettünk egyet és az ár kialkudása után kivitt minket az állomásra (a fuvar vége felé jelezte, h a bejárattól kicsit arrébb tesz ki, és gyorsan fizessünk, mert "keresik" őt, rendőrök, többi taxis stb.. Mindegy elvitt minket, és kis várakozás után felszálltunk az alvójegyes vonatra, ami kb. egy mozgó hajléktalanszálló kis fekvőhelyekkel - főleg ha az ember a legfölsőre szóló jegyet kapja -ami szinte biztos, akkor marad egy 30 centije a tető alatt. A többiek még az elején aggódtak a 14 órás út miatt, de én már kétszer megtettem 1-1 21órás utat állójeggyel, tudtam, hogy sima út lesz, az is volt kb. A téliszünet alatt összesen volt szerencsénk az összes kínai vonatkategóriához a hiper-expressztől a legputribbig.

Nanjingot nem igazán tudtam kiélvezni, mert ugyan addig egész félévben semmi bajom nem volt, ott csúnyán megfáztam, az idő ugyanis nem sokkal volt jobb, mint északabbra, de fűtés már nincs sehol, a hostelban a szobában kb 0 fok volt, kint a szabadban 2-5 fok, a fűtetlen ABC-kben kapható víz is hideg, a hostel zuhanyzója az udvaron a szabad ég alatt, tehát ha nincs semmi hőforrás könnyű megfázni. A város egyébként elmegy, északhoz képest egész jó, fura helyi szokás, hogy az ablakokban, erkélyeken, kerítéseken, az utcán mindenütt kínai hurka-kolbász szerűségek, és egyéb húscafatok és ruhák lógnak. Nem sok időt töltöttünk a városban (igazából egyik helyen sem voltunk túl sokat), meglátogattuk a nanjingi mészárlás emlékművét, egy Ming-kori városkaput és falszakaszt; volt ott egy-két kiállított ágyú, ágyúgolyó, (és itt jön egy példa a legáltalánosabb kínás mémek közül; a rosszul angolra fordított kínai táblák feliratok kategória... a kínaiak ugyanis egyrészt nem tudnak angolul ez általános és nem meglepő, viszont az általuk használt szótárprogramok és fordítók és nagyon bénák, és a feliratokat az illetékes szakik általában egy sima hasonló szótárral végzik, és az eredmény sem marad el). Tehát hasonló módon kaphatta az a szó, hogy ágyúgolyó azt az angolt nevet, hogy Radium, amiből végül is megtudhatjuk, hogy a fejlett kínai civilizáció már a Ming korban is atomtöltettel lőtte az ellent. :)

A vonatúton Shanghai felé a kalauz/mozgó-árusok egyike a vonaton a szokásos instantleves helyett fogkefét és fogkrémet reklámozott bemutatóval, és kínált eladásra... a vonat Tibetből jött.

Shanghai

A legmeghatározóbb része az ittlétünknek, a város egész összhatása; a zord észak-kínai prérik után egy igazi civilizáció, igazi nagyváros összképe, hangulata. Egyébként azt hittük drágább lesz a hely; igazából egészen normális árakon is ki lehet hozni az itt tartózkodást. A szállás normális lett volna, de mivel kb tele volt, én és egy sorstársam kb egy sufni szerű tartalékszobában kaptunk helyet ami szintén nagyon hideg volt; az alvófelszerelésem a pólókra rávett 3 pulcsi a télikabát, sapka, sál volt; viszont Nanjinghoz képest gyógyulgatok és ezután már nem is lesz gond az út során.
Sokat mászkáltunk a városban; a Bundon a folyóparti város látképe gyönyörű, a fényképek nem igazán adják vissza. Ezen kívül még bazársorok, piacok, kisállat-piac (házikedvenc és étkezési igény szerint), megnéztük a Shanghai múzeumot, egykét híres egyetem kampuszát, amik felértek egy parkkal. Estefelé a városban az egyik kivilágított épületben felfedezni véltem Sauron szemét (pont úgy nézett ki a torony mint a Gyűrűk Urában).

Bulizós estét is tartottunk; diszkrét alapozás a Park Hyatt tetején (valahol a 85.-90. emelet környékén), majd egy kínai csaj a hosztelből (ahol nagyrészt külföldiek laktak) meghívta a hosztel teljes népességét ingyen bulizni a város egyik legdrágább szórakozóhelyére szülinapja alkalmából, így mi és még jó pár külföldi el is mentünk, és nem volt semmi trükk a dologban, kaptunk asztalt, korlátlan ingyen italt (egy olyan helyen ahol kb 400 000 Ft-nyi csak egy asztalfoglalás, kb 100 000 Ft egy üveg vodka, a beugrót el se merem képzelni, stb.), hogy kinek érte meg meg a mi ingyen bulizásunk nem tudom, talán a helynek, hogy több dísz-külföldit tud felmutatni, vagy tényleg a csaj intézte el, csak hogy elmondhassa, hogy mekkorát bulizott, mindenesetre jó volt, majd hajnal-reggel körül vissza a szállásra.

Shanghai után Hangzhou következett, egy óra vonattal, szinte semmi...

Hangzhou

Itt már az időjárás is egész tűrhető volt, a szállás is rendben volt teljesen, és én is meggyógyultam. A város egyik fele egy szokásos lepukkantabb kínai város, de a másik vele igazán gyönyörű, egy nagy tó köré épült a hely, és még több kisebb forrás, rengeteg gyönyörű park, itt tényleg van hely félrevonulni a világ elől meditálni. A hosztelünk olcsó volt és jó, de kb. a helyi Váci utcában volt, így olcsó kaja a környéken a szokásos frenchise amit hasonló esetben gyakran látogatunk; a 兰州拉面 Lanzhou-i tésztás volt, (ezt legalább 1-2x minden városban betaláltuk Kínában, ez a tipikus "olcsóbb és jobb híján" hely. Más olcsó kaja nem nagyon volt az utcában de egymást érték szó szerint a luxusautó szalonok, Ferrari, Rolls-Royce, Lamborghini, minden. A szállás mellett óvoda; a gyerekek katonai díszítésű falak mellett masírozgatnak, vagy épp játszanak.

Megtaláltuk a városi tó mellett az egyik kis templomot, a "pénz" templomát; ami jót derültünk; a templomka egy régi helyi történelmi alaknak állíttatott; a neve 钱王 ("Pénz" Wang), aki a név alapján az egyetemi Wang tanárúr is lehetne, aki a kolink pénzbehajtója, a nemzetközi osztály pénztárnoka, és a kolink korlátlan ura.

Ellátogattunk még 龙井 (Longjing) falu teaültetvényeihez, és a híres 龙井 forráshoz, és ott is vettünk egy kis teát.

(apropó tea: Kedves Anyu-Apu egyéb szuvenírt nem viszek senkinek mert csak egy kacattal több, teákkal irgalmatlanul felpakolva megyek haza, lesz mit inni ... Guangzhou-ban a teapiacon is vettem egy csomót.)

Megnéztünk egy csomó parkot és forrást még a város környékén... de pár helyre nem jutottunk be: a Lei Feng pagodára nem jutott idő, csak egy külső fotó lett, és lett volna a városban még valami buddhista ünnep egy parkban, az ünnep az önzetlenségről, ingyenes ételosztásról hasonlókról szólt elvileg és ennek jegyében elvileg ingyenes volt, a bejáratnál ez ki is volt táblázva, hogy ingyenes; hát annyira ingyenes volt, hogy szedték a belépőket a tábla mellett; de gondoltuk veszünk egy félárú diák jegyet, mint addig mindig, és amit a kiírás alapján meg is tehettünk volna teljesen szabványos kínai diákigazolványunkkal; de a kasszás néni önhatalmúlag megmondta a frankót, ő külföldieknek csak teljes árút ad el, rövid vita után tökéletes kínaisággal küldtük vissza származási helyére majd odébbálltunk. (Kínában egyébként a mindenkori front-office-os személyes akarata érvényesül általában, a szabály, hogy kiket és hogy kéne kiszolgálnia meg a fiókban pihen.)

Újabb alvós vonatozás Hangzhou után Kantonig, ahol kantoniakkal dumáltunk, tibeti sört ittunk, elment az idő.

Guangzhou

Guangzhou egy igazán hangulatos nyüzsgő nagy kereskedőváros, mint a filmekből a klasszikus kínai negyedek, csak igaziban, és nagyban. Télen a leghidegebb napokon kb. 15-17 fok van. Itt már a mandarin általánosan beszélt idegen nyelv, az emberek egymás között kantoniul beszélnek, a metrókon bemondanak mindent kantoniul is. Itt a szállásunk egy hosztellé átalakult magánlakás volt, teljesen rendben volt egyébként. Alapvetően a kantoni konyha az a híres és jó valami amit sokan igazi kínai kajaként ismernek más országokban, (igazából sok kínai sztereotípia ami más helyeken él; nyelv, kaja, hangulat stb, az valójában csak Dél-Kína vagy csak Kanton) itt tehát nagyon finom kaják vártak minket egészen elérhető áron.

Meglátogattunk több buddhista és taoista szentélyt, -az egyikben az egyik fa az ami alatt Buddha megvilágosodott (persze gondolom ezt még jó pár helyen állítják).

Guangzhou egyébként egy nagyon zöld hely; éghajlatából is fakad, de tele van fákkal virágokkal, még a legurbanizáltabb területei is, a város közelében meg sok óriási területű park van, nagy tavakkal, igazán szép hely, érdemes körbejárni.

(mondjuk, hogy haladunk délebbre egyre nagyobbak és jóltápláltabbak a patkányok, és egyre több van belőlük, és egyre nagyobbak a csótányok, kivéve Vietnámban, ott a csótányokat már felváltják ilyen gekkó vagy szalamandra szerű gyíkok, amik ugyanúgy ott másznak mindenütt mint egyébként a csótányok, viszont ott a legtöbb a patkány is. )

Guangzhouból intéztem a vietnámi vízumomat is, (Vietnámba már egyedül mentem egy két hétre az út végén). Meglátogattuk még a városban a Sun Yat Sen emlékművet, akit a kínaiak nem ezen a néven ismernek, hanem mint Zhong Shan, az emlékmű kibérelhető nagytermében valami zenés-táncos főpróba volt, de nem tudtuk még a fűfajt sem megsaccolni, hogy mi lehetett. Megnéztem még a Zhongshan egyetem kampuszát, ami az eddig látott kampuszok közül a legszebb volt, olyan volt mint egy park, és a téliszünetben ezt a funkciót is töltötte be, ellepték a családok, a kisgyerekes nagyszülők, hogy ez Kínában lenni szokott.

A város folyóján menetrend szerinti "BKV" hajó közlekedik. Egyébként Pekingtől számítva délfelé haladva egyre drágább a metró, (mindig azt hittük, hogy az aktuális a legdrágább persze), de a sor nem tört meg és a nagyvárosok sorát délen Hongkong zárta a maga metróáraival, ami igazából így is annyi mint a pesti 400 forintos menetjegy.

Guangzhouból Shenzhenbe fél óra alatt értünk gyorsvonattal, ami 308 km/h csúcssebességgel ment azon a szakaszon.

Shenzhen

Igazából nem érdemelne külön bekezdést, nem sok érdekes van itt, ezt tudtuk is, azt terveztük, hogy spórolunk a szálláson és majd naponta átingázunk Hongkonba, mert ezt metróval megtehetjük. Meg is tettük, de nem volt jó ötlet, az az átingázás -egy határátlépéssel- hosszú órákba tellett minden nap oda-vissza, és a metrószakasz elég drága volt ahhoz, hogy ugyanott legyünk, mintha végig Hongkonban foglalunk szállást, és előttünk lett volna az összes idő. Egyébként Shenzhen egy nagyon mű, nagyon új nagyon üres és steril, kb drága és modern város a hongkongi határon, amit kb részben "ellen Hongkongnak szántak"meg részben, hogy ezek összeolvadjanak. Nos Shenzheni részről rá is lóg a határra hogy lehet, de Hongkongi részről még vagy 30-40 km-nyi láp és mocsár van még a városig, HK valahogy nem keresi a "Mainland" közelségét.
Shenzhenben a szállásunk a szállásunk egy "love-hotel" volt annak a holtidőszak miatt üresen álló szobáiban (ezt nem tudtuk amikor lefoglaltuk, de egyébként semmi gond nem volt vele.)
Egyébként itt a népszerűsége és elfogadottsága jóval magasabb  az ilyen pár órákra kivehető hoteleknek, meg az örömlányok intézményének, mint Európában, pont a sokkal hagyományosabb arisztokratikusabb családmodellek miatt (itt a pénz köt házasságot, és sok helyen még teljesen normális, hogy még a mai fiataloknak is a szülő talál megfelelő hazastársat, aztán a fiatalok majd találkoznak, és majd megkedvelik egymást, és ha majd lesz pénzük rá mennek kikapcsolódni az ilyen intézményekbe.)

HongKong (Xianggang)

Óriási tömeg általában a határon, ezen szenvedtük át magunkat minden nap, kivéve egyet, egy estét ott aludtunk HK-ban. Egyébként egy távolkeleti London a hely -végülis Nagy Britannia része volt- egy modern nyugati nagyváros, angol double decker buszok, villamosok, brit kocsik, rengeteg külföldi, nagyon nyuzsgő, nagyon multikulti, nyugati árak, nyugati termékek, igényes emberek, de a helyi átlagember belepusztul a munkába kb. (ahány helyivel beszélgettem egy se nagyon szeretett itt élni - de a stresszes élet szerintem egész Ázsiára vagy az egész világra is igaz). Ez volt a legdrágább állomásunk, de alapvetően ezt is meg lehet úszni kb budapesti árak mellett, vagy kicsit drágábban csak, bár az otthoni árak se olcsóak. Egyébként turistáskodáshoz tökéletes a város ha az embernek sok a pénze, modern nyugati város, de mégis megmaradt a távolkeleti, filmekből ismert hangulat egy része. A mandarin nyelv itt már felejtős angol és kantoni a hivatalos nyelv, itt már angolul kommunikáltunk.

Sokat sétáltunk a városban, a parton, az Avenue of Stars-on, ahol a helyi hírességek csillagai, meg szobrai vannak, jókat tettünk - egy boltban láttunk Tokaji bort-, parkokba mászkáltunk, felmentünk a Victoria's Peak-re ahol az éjszakai kivilágított Hongkong látképe fogadott minket, igazán gyönyörű volt.

Hongkong után visszatértünk Guangzhouba egy éjszakára, hogy másnap onnan repüljünk SanYa-ra.

SanYa

Hainan szigetének legdélibb városa, Kína legdélibb érdemi része, egy kis üdülőváros, kb akkora, mint itt Qinhuangdao, csak hát a trópusokon van, ami nagy előny az itteni zord északi testvéréhez képest. Egy turista városka, de alapvetően csak a kinai belföldi turisták, és oroszok járnak ide (aki külföldi szinte mind orosz) - szoval tényleg déli Qinhuangdao. Az időnk nagyrészét itt kellemes semmittevéssel, tengerparti pihenéssel töltöttük, az addigi rohanós városi programok, városnézések után, itt kb. két hetet töltöttünk, sok gyümölcsöt ettünk, elvoltunk. A szállással sok gond volt, de alapvetően nem nagyon érdekelt minket. A városban viszont a tömegközlekedés egy őrület volt, sokszor inkább el se indultunk, ha nem volt olyan sürgős; általában csak kajálni mentünk volna be , a szállás közelében nem sok kajálda volt, de aztán megtaláltuk a szokásos 兰州拉面-t ahol gyakori vendégek lettünk ismét. Felmentem még a 鹿回头 park/kilátóba innen az egész öblöt és félszigetet be lehetett látni, itt néztem végig egy naplementét a "tengerbe"... mint a filmekben.

Itt ért minket a kínai 春节 (tavaszünnep), és a kezdő estéje a kínai újév, ez Kína legfontosabb ünnepe, az élet megáll, mindenki hazautazik a családhoz. Az újév estéje általában őrült petárdázással és tüzijátékkal telik, a rossz szellemek elűzésére, és SanYa-n nagyon durva volt, a kínai petárda nem olyan kis cuki pukkanós cucc mint otthon, hanem sorokba kötött aknák, ütegek, olyan hangja van mint a géppuskának, némelyik meg mint egy bomba. A város egy estére a hangokat tekintve háborús zónává vált, (előtte egy rutinos orosz figyelmeztetett, de nem hittem neki, gondoltam csak nem lesz zavaró egy kis petárdázás... hát... necc volt, és gondolom ennek minden évben megvannak a maga sérültjei, mindenesetre másnap az utcákat 20 centi vastagon borították a petárdafecnik) én az estét a főbb utcáktól távolabb töltöttem a parton, így elment a dolog, de még ősszel itt az egyetem kampuszának bejáratánál egy elhaladó esküvőskocsi tiszteletére valaki elsütött mellettem egy kisebb petárdát váratlanul, de annak a kisebb petárdának a lökéshulláma majd levitte a fejem, és vagy egy jó hétig nem igazán hallottam a jobb fülemre...néha tényleg úgy vagyok vele, hogy itt az ember sosem tudhatja melyik pillanata lesz az utolsó, vagy melyik ebédje az utolsó. XD

Mindenesetre SanYa-n kipihentük magunkat, két éjszaka erejéig visszamentünk Guangzhou-ba ami a dél-kínai csomópont tulajdonképpen, majd onnan mindenki a megfelelő járattal utazott tovább a maga dolgára, innentől tehát már szétvált a kis társaságunk; és én egyedül utaztam le még vagy két hétre Vietnámba, pontosabban Ho Chi Minh-be (vagy Saigon-ba) turistáskodni.

Saigon/HoChiMinh

Egy hangulatos kis trópusi "banán-népköztársaságba" csöppentem, egy turizmusra erősen épülő fejlődő ország, (ami egyébként dinamikusan fejlődik, mostanában ömlenek oda a befektetések, tulajdonképpen a 70-80-as évekbeli Shanghai-t láttam, kellemesebb éghajlaton - nappal 40-45 fok körül, éjjel 30-35 fok körül. Egyedül mentem le, de kb 5 percet nem töltöttem egyedül az út során; a helyiekkel haverkodtam, mászkáltunk mindenfelé, kajálni, bulizni, még ünnepi családi vacsorákra is meg lettem hívva, sok új és érdekes embert ismertem meg, igazán tanulságos és jó utazás volt. Első ismerkedés volt egyben az út a vietnámi nyelvvel, kultúrával, a nyelvből persze már nem sok maradt meg, nem ez volt az elsődleges cél, de ott még lelkesen kérdezgettem, hogy mi hogy van, és a közlekedés erejéig -címek stb- gyorsan kellett tanulnom, taxisnak kiadni, hogy merre menjen, és lehetőleg ne verjen át, útbaigazítást kérni... egy ilyen új helyen nagyon hamar össze kell szedni egy minimális nyelvi készletet, és helyismeretet. A helyismeret sem egyszerű egy alapvetően földszintes város; minden épület 2-3 emelet, nem felhőkarcolók tengere, de nagyon bonyolult városszerkezet, tipikusan a spontán fejlődött város, sikátorok hálózata, térképpel is könnyű eltévedni. A szállásom is egy sikátorból nyílt a turistanegyedben - a turistanegyed volt a legidegesítőbb része a helynek (nappal a riksás/motoros taxis szerűségek zaklatják az embert éjjel a k*rvák és kerítők) de a város többi része normális, de mint azt említettem esténként sok a patkány a közterületeken, mint Dél-Kínában is, a csatornákból jönnek városnézni, először eléggé para volt, féltem, hogy amikor libasorba mennek el a lábamtól fél méterre az 5 kilós patkányok és az egyik véletlenül sarokbaszorítva érzi magát és megharap, akkor ha a veszettségbe/tetanuszba nem pusztulok meg akkor majd a vietnámi egészségügyi ellátásba fogok, a kínait ismerve - de nem volt gond, ott már a patkány és ember is megszokta a másikat, élni és élni hagyni... Viszont a szállásbejárata a legundorítóbb piac felől volt amit eddig láttam, legalábbis valami piacnak nevezett emberiség ellenes bűn volt... van abban valami groteszk szépség mármár amikor a nyers húsok halmokban a földön valami kartonpapiron a 40 fokban napokig és a helyiek közül a szegények ott vásárolgatják meg a napi betevőt. Viszont maga a szállásom kifogástalan volt, a szobám szállodai körülményeket nyújtott, egy fős szobába laktam, teljesen rendben volt.

Nem utolsó sorban a vietnámi konyha zseniális, még a kantininál is jobb, nem gondoltam volna; szinte két hétig csak ettem, ott az okozott mindig dilemmát, hogy mit egyek a bőséges és olcsó választékból, -relatíve olcsó; Vietnám legdrágább városában, és a környező régió legdrágább városában, és annak legdrágább utcájában a helyi "Váci utcában" 1000Ft-nyi pénzből degeszre ettem magam bármelyik turistaátverős étteremben a legminőségibb kajákból, a helyi kaják mellett ott már nyugati kajákat is lehet kapni minden étteremben, kávé, bagette, rendes húsételek, (ettem steak-et meg pörköltet is a hagyományos helyi kaják mellett) szóval van minden ami Kínában esélytelen. Minden kávézóban a kirendelt ital mellé korlátaln ice-tea jár amit után töltögetnek, így akármeddig ellehet teázgatni.

Egyébként itt tényleg mindenki mindennel seftel, és itt mindent meg lehet venni minden más helynél olcsóbban, ruhákat, mindent... és a legtöbb vietnámi a melója mellett otthon még kész kis manufaktúrákat tart, ruhákat, szuvenireket árul... szociális rendszer, mint Ázsiában amúgy sehol Vietnámban sincs, és az állambácsi ugyan nem véd meg senkit semmitől -max a turisták biztonságára vigyáz a rendőr bizonyos körzetekben, de az egész város egyébként testi épségre nem veszélyes, az embert max átverik ha zöldfülű. A munkahelyeken az átlag vietnámi munkaidő -melósoknak, meg nem szellemi munkásoknak- heti hét nap 14-15 órák, évente 10 nap szabi a Tet (vietnámi újévidején), pl, kérdeztem a kávézóst, egyedüli alkalmazott az adott poszton, mi van a megbetegszik, vagy bármi történik; "óh az lehetetlen még sosem volt beteg"... akkor megáll a bolt...mindenesetre 40 fokban megfázások valóban nincsenek...  Az éghajlat miatt a lakások is mások, a legtöbb ember sorházas házakban lakik, aminek a földszintje teljesen nyitott mint egy garázs, de az már egy nappali is egyben, hol már a cipőt le kell venni -de persze a motorral beparkolnak azért oda-, és a fölső emeleteken vannak az egyéb hálószobák, esetleg egy plusz étkező, de alapvetően nagyon kevés bútorral operálnak, csak a legszükségesebbekkel, meg itt ugye a padló is mindig meleg.

Apropó motorok: mindenki motoron közlekedik, de tényleg mindenki: 10 milliós város 7 millió motorral, -a maradék 3 millió a kisgyerek. autók csak a normál taxik, amik a taxis helyeken parkolnak, de amugy minden parkoló, minden a motorokra van kialakítva, és a közlekedés rémisztő először, átkelni az utcán a motorok áradatában: jah lámpák, közlekedési szabályok nincsenek, van duda, gáz, és út. De megszoktam, a végére teljesen rutinosan közlekedtem, sokat utaztam motor hátsó ülésén is -itt még amúgy az a legbiztonságosabb ha egy vagy a motorosok közül...

Jah, elmondhatom, hogy milliókat költöttem; a vietnámi dong megélt egy kevés inflációt az elmúlt 30 évben árfolyama olyan, hogy a teljesen átlagos címletek az 1-2-5 százezresek, és az ezres a legkisebb váltópénz, de az ilyen 1-2 forintot ér...

Utazgattam még a Mekong-delta környékén, hajós, csónakos utak, meg kirándulgattam a környéken... A város múzeumjait és turista látványosságait is végignéztem, de Saigon kulturturistáskodás szempontjából elég hamar bejárható. Voltam többek között a vietnámi háborús múzeumban is, igazán megindító volt, de volt egy rész ahol azért büszkeség töltött el, a Vietnámot támogató országok plakátjai között egyszer csak ismerős szövegek ütötték meg a szemem; bizony magyarul volt, és a Magyar Népköztársaság szolidaritást kifejető plakátjait láthattam, saját anyanyelvemen olvashattam Vietnámban. Egyébként amíg Kínában általában lövésük nincs az embereknek arról, mi az a Magyarország, Vietnámban teljesen képben van a legutolsó ember is, mindenki hallott róla, kb el tudja helyezni...

A város egyébként még a távolkeleti zsibvásár jellege mellett teljesen őrzi a régi európai gyarmati időket az épületekben, amik anno nem lettek szétlőve, -vagy azonos állapotába lettek felújítva- ott mind még ezek a régi európai jellegű épületek voltak. Nem csak a turistanegyed, de minden hely ahol voltam Vietnámban, nekem úgy tűnt, hogy egy európai számára kevésbé kultúridegen, mint pl. Kína. Mindemellett az ország magam még szegényebb jóval szomszédjánál.

Vietnámi tartózkodásom hamar véget ért, és indulnom kellett vissza Mordorba vagyis Qinhuangdao-ba.

kezdetét vette egy fárasztó és kalandos hazaút, és a sikeres/szomorú megérkezés.

A visszatérés

A gépem feb. 26-án hajnali fél egykor indult (volna), tehát kimentem már 25-e este 11 körül a reptérre, a beszállókártyát amikor megkaptam mondták, hogy a gép a légitársaság jóvoltából késik (Itt köszönném meg a China Eastern Airlines-nak), jó lesz az az indulás fél4, 4 körül is. Gyors anyázás, majd legalább megpróbálok szunyókálni a tranzitban; na az nem nagyon ment, de már 3 óra után nekem és a várakozó kínaiaknak gyanús volt a kapunál a nagy nihil, (annál a kapunál ami a beszállókártyán volt, ami normális esetben már szentírás a reptéren, de itt nem volt az, a gépet nem sikerült ahhoz a kapuhoz eljuttatni, csak egy másikhoz, így a kártyán lévő rossz kapunál vártunk, erről nem szóltak, csak amikor már zavart éreztem az erőben, és kerestem a hiba forrását találtam megy egy félreeső kis összesítőtáblán, ahol csak annyit tettek, hogy kicserélték a kapuszámot; az új kapu a reptér túloldalán, gyors léptekkel oda, pont kezdődött a beszállás.

Shanghai átszállással utaztam Pekingbe, normális esetben lett volna 6 órám a két gép között, és a légitársaság által küldött papíron az állt, hogy ugyanarról a reptérről indul. Még Vietnámban amikor megtudtam a késést, mondták, hogy mivel belföldi átszállás, még fel kell vennem a csomagomat, és újra fel is adni.

Megérkeztem 4 órás késéssel (a következő gépemre a beszállás pontosan történt), és akkor tudtam meg, hogy bizony nem ugyanarra a reptérre érkeztem mint, ahonnan a másik indul, elvileg jár át egy busz, de az olyan mint a Yeti, sokan hallottak róla de igazából még senki sem látta; irány hát egy taxi, mondtam neki, hogy taposson bele; azt is tette, így volt az út egy és háromnegyed óra a másik reptérre. Ekkor is már elég ideges voltam, de akkor lettem csak igazán az, amikor ezen a reptéren megláttam, hogy az órám még a vietnámi időt mutatja (egy óra minusz) és már a beszállás jelzés már akkor villogott a gépemre amikor beléptem a reptér kapuján; 10-12 percem volt. A csomagfeladós, becsekkolós pultoknál fél Kína hömpölyög; félrelökök mindenkit, levágom a pulton lévő idegen bőröndöt; bocsi jobban sietek, és mondom, hogy a csomagomat azonnal fel kéne juttatni a pekingi gépre. Rohanok tovább; a biztonsági ellenőrzések Kínában nagyon durvák és sokáig tartanak; csak reméltem, hogy sikerül hamar átjutni rajta, talán látták is, hogy rohan a turista, aránylag hamar átjutottam, futólépésben tovább, és mint a filmekben pont bevágódtam a beszálláshoz a kapun amikor már csukták is mögöttem.

Aztán a kifutón már a gép állt még egy két órát mert nem kapott felszállási engedélyt, pont annyit, hogy izgalmassá tegye Pekingben az átszállásomat a vonatra; amire a névleges reptéri érkezés és a vonat indulás között 3 órám volt; Pekingben szerencsére elsők között kaptam meg a csomagom (örömmel konstatáltam, hogy feljuttatták a gépre), rohanás a pályaudvarra, és éppen elértem a vonatot, leültem és indult is. Aznap éjfél körül érkezett meg Beidaihe-re a pokol tornácára, taxival felhozattam magam a suliig, nyittatnám a kolimat a portással, erre azzal fogad, hogy jó lenne ha elköltöznék egy másik szobába, mert nekik az helytakarékosabb; lehet most is vagy holnap reggel. El lehet képzelni ebben az állapotban a nézésemet, meg mondtam neki, hogy arra várhat, hogy én kiköltözzek (majd a nyáron ugye). Az időjárás is megviselt; a 40 fokból a hideg szeles éjjeli mínusz 5-10-be.

Azóta is macerás dolgokkal való szenvedéssel telt ez a néhány nap; vagy egy hétbe telt, és sok csesztetésbe, mire bekötötték erre a félévre az új netet. Meg ugye általános, hogy minden probléma és tennivaló ilyenkor szakad az emberre hazaérkezve a nyaralásból.

Elkezdődött a suli is, új csoport, magasabb óraszám, még unalmasabb... nyelvvizsgázni is kéne egyszercsak (remélem lesz rá pénzem.)

Elkezdődtek a zord hétköznapok.

A legutóbb azt hiszem említettem, hogy milyen jó, hogy itt Újévkor is el lehet intézni minden, az élet nem áll meg, az irodák nem zárnak be, szóval elég normális nap a dec.31, és a jan.1 is. Na most ezt jól megkaptam január 3.-án azaz ma -vagy mivel elmúlt éjfél inkább tegnap. Korán keltem, hajnali 8 kor kezdtem ébredezni, és nagy kínkeservesen 9 körül sikerült kitápászkodnom az ágyból; még vagy 2 óra alvást igényeltem volna, de elhatároztam, hogy nagy ügyintézős napot tartok, és addig haza se térek, amíg mindennel sikerrel nem járok. Nos hazatértem enélkül, -álldogálhattam volna másnap reggelig a faluközpontban különben. A tervek ezek voltak a délelőttre: papírok elhozása a kórházból, pénzváltás a bankban (itt nem olyan egyszerű, mint otthon, hogy odamegyek egy pénzváltó irodácskázhoz, csak egyféle bankban lehet váltani, és elég macerás), szerezni egy olyan bankkártyaszerűséget amivel neten is lehet vásárolni, és ehhez találni egy olyan bankot ahol útlevéllel is kiszolgálnak (a legutóbbi bankban e kártya kiadását, és úgy általában bármit hasonlót már kínai személyi igazolvány, vagy jogsi meglététől tették függővé, az meg hát nincs), valamint elpostázni a beszerzett leveleket.

Taxival a faluba be; már odafelé zavart éreztem az erőben, de csak később állt össze a kép...nincs szmog, látni a házakat, és a forgalom is csak egy átlagos pesti forgalomnak felel meg, rögtön fura volt, de gondoltam ilyen napok is vannak. Vannak bizony, csak ez egy különleges nap volt -utólag sem értjük pontosan mitől különleges. Megérkezek a kórház-szerűséghez, unatkozó bácsi a kapuban mondja, hogy zárva, nézzek vissza holnap, talán akkor kinyit - megnéztem az ajtók tényleg zárva, sehol senki. Utcai érdeklődéssel megtaláltam a legközelebbi -így is elég messzi- Bank of China-t, az egyetlen pénzváltós bankot. az nyitva volt, de üres, egyetlen pultnál ücsörgött egy nő, odamegyek, hogy pénzt váltanék: kérdi mennyit és mit, megmondom neki, majd mondja, hogy csak érdeklődött, mert nem váltanak ma pénzt, sőt lévén ünnepnap van nem igazán csinálhatnak semmit. Azon már fenn se akadtam, hogy akkor miért vannak nyitva és ül a helyén, de megkérdeztem, hogy ugyan milyen ünnep lehet január 3-án, ami a legklasszikusabb hétköznap mindközül, otthon ilyenkor áll vissza az élet a normális medrébe. Mosolyogva mondja, hogy Újév napja van... (lelki facepalm) kínomba de viccesen mondtam neki, hogy ezt benézték, mert újév tegnap előtt volt, nemde?! aztán elköszöntem visszajöttem a koliba. Majd érdeklődtem a többiektől, hogy hogy is van ez, mert a naptári újév ugye elmúlt, és Kínában ugyanúgy jan. 1-ével változik az év 2013-ra, a hagyományos "kínai Újév" meg még később lesz februárban, az teljesen más ünnep. Azt hittem, hogy csak én vagyok műveletlen és kifelejtettem egy ünnepet, de a többiek sem értik; ez egy olyan kínai típusú naptári újév volt a mai ami nem egyezik a naptári újévvel, és semmi köze a kínai újévhez, van ilyen már ezt is tudjuk.

Nem értjük, elfogadjuk, olyan ez mint a vonatjegyvásárlás, neten, vagy bármi átlátható szinte elintézhetetlen, és teljesen esélytelen átlátni benne a rendszert -valószínűleg nincs-, hogy milyen jegyet, honnan hova szólót hány nappal lehet előre megvenni, milyen fajtára, már/még van-e...senki nem tudja, hogy működik pontosan. A jegypénztárak kasszáinál ülő jegyárus nénik se tudják, csak beírják az előttük lévő számítógépbe a jegyet amit kérünk, és kiadja, hogy még nincs - ilyenkor nem lehet tudni, hogy mikor bocsájtják ki, (onnantól számítva 2 órán belül el is fogy általában), mikor kell érte menni stb. - tehát a pultból a néni ilyenkor mindig azt mondja, hogy nézzünk vissza később pl, holnap, és e mondatot holnap is megismétli; volt aki az egyszerűség kedvéér azt mondta, hogy minden nap jöjjön amíg nem lesz. Vagy a gép kiadhatja azt a választ is, hogy már elfogyott, ilyenkor nincs mit tenni, (ez se biztos, ha a néni csak bamba, és tévesen mondja, hogy elfogyott; hosszas utánajárkálás után ma sikeresen vettük meg utunk egyik szakaszának vonatjegyét, de a néni a kért intervallumra rávágta, hogy akkorra már minden jegy elfogyott, amikor mondtuk neki h nézze már meg még egyszer, kiderült, hogy mégse, csak elnézte.) A legritkább eset az, hogy az ember akar venni egy jegyet, megy és megveszi, de alapvetően az a gond, hogy nincs egy biztos analógia ami követhető lenne az ügyben.

Először is, Boldog Újévet mindenkinek!

Fura belegondolni, hogy már négy hónapja itt vagyok, és még ez év felét minimum itt töltöm... ha hazamegyek majd szokhatom meg újra az otthoni dolgokat...

Mozgalmasan telt az elmúlt egykét nap; tegnapelőtt megtartottuk a szülinapomat - különösen meghatódtam, hogy nem vontuk össze az egy nappal későbbi szilveszterrel, vagy az egy nappal korábbi arab srác szülinapjával hanem külön apropóként tekintettünk rá.

Másnap kora kelés; ösztöndíjjal kapcsolatos ügyet - orvosi vizsgálatokat, leletek beszerzését- kellett elvégezni egy közeli eü-központban. Ez is megérne egy pár oldalas élménybeszámolót, de igyekszem röviden. Danit is vittem magammal, mert az orvosi kínaim nem túl erős, mondhatni nincs, nehogy még a végén levágják valami testrészem valami félreértés végett. Az adminisztrációs rész, sok fénykép leadása, útlevél nézegetése és 400 Yuan legombolása után kezdődhetett az akadálypálya; check-pontról check-pontra haladva kellett kipipálgatni a papíron az elvégzett vizsgálatokat, volt minden; EKG, vérnyomás mérés pulcsin keresztül, lézeres magasságmérés, szemvizsgálat (a színvakság tesztnél hátrányban lehetnek azok a külföldiek akik nem tudják kínaiul bemondani a látott számokat), vérvétel, vizeletvizsgálat (ami fura volt mert csak kaptam egy le nem zárható/zárandó pohárkát, és nem egy megfelelő leadó helyre kellett vinnem az outputot, hanem az üres mosdóban csak lerakni egy polcocskára sok másik pohárka mellé és otthagyni), de a legmeghatározóbb élmény a tüdőröntgen volt. A legvégére maradt, és a folyosón haladva annak vége felé egyre ijesztőbb volt, mint egy horrorban;  a folyosó egyre sötétebb, lelakottabb, sugárzásjelek és halálfej táblák a falon, jelzik, hogy jó helyen járunk, bekopogunk, bemegyünk a helyiségben félhomály, a szoba fallal kettéválasztva, az egyik felében egy régi irányítópult mögött egy jó kedélyű néni, és mogorvább bácsi; a másik felében, ahova nekem kellett menni, egy még a kulturális forradalomból itt maradt robosztus röntgen gép, amit még a DartVader is felszerelhetne a halálcsillagra. Mondták, hogy menjek be, és foglaljam el a kezdőpozíciót, mi kérdezzük, hogy nem kapok e valami kis ólomköntöst, az egyéb részek védelmére; (nem volt természetesen, de közbe már tereltek a sugár elé), de kérdezzük h hát mégis kéne, és ekkor a jellemző pillanat: a néni széles mosollyal az arcán csak annyit mond, hogy 没事 - ennek széles a jelentésköre de kb azt jelenti, hogy nem ügy, ne foglalkozz vele, nem fontos, nem érdekli. A röntgen kép is elkészült végül is ólomkötény nélkül, és valóban elhiszem, hogy a néninek 没事 volt.

(Erről meg az jutott eszembe, hogy Kínáról azt kell tudni, hogy itt a szabályok nem arra valók, hogy betartsák őket, hanem, hogy ne kapják rajta az embereket, ha nem: például: a legtöbb taxiban csak álom a működő biztonsági öv, és meg is szoktam így, hogy nem kötöm be magam, de amikor legutóbb Peking belvárosban taxiztam, és a sofőr a közepes forgalmú (tehát van kocsi de lehet menni) városban 140-150-nel cikázott velem, át-át előzgetve a szembe-sávba, és érzékeltem a sebességet és a helyzetet öv után nyúltam -volt- és bekötöttem magam, mosolyogva szól a taxis: jaj nem kell nyugi itt nem nézi a rendőr, ő sincs bekötve, ne fáradjak vele, mert nem gond (没事)... Nyilván nem azért kötöttem be magam, hogy őt megbünteti-e a rendőr, hanem,  hogy legalább a lelkem megnyugtassam a dologgal. )

A kórházból hazafelé jövet a Danival összefutottunk egy kínaival (az óriás-kínaival - tényleg bazinagy), akit egy-két szóváltás erejéig ismertünk; ráköszöntünk, és azzal a lendülettel rögtön meg is hívott minket ebédelni, és rögtön egy kis szilveszteri ebédbe csöppentünk vagy 20-30 kínaival, egy kajáldában, ahol sok finom kajával egész jól bekajáltunk, beszélgettünk a kínaiakkal, egész jó kör volt. A kínai srácok azzal akartak felvágni, hogy húzóra megittak 1-1,5 deci sört, majd azzal szórakoztattak minket, hogy mindenki a saját tájszólásán mondott valamit...

A kínai ünnepek/ téliszünet alatt a vonatjegy vásárlás az egyik legnagyobb kihívás, és mint említettem korábban ezt az elektronikus korszak sem teszi sokkal egyszerűbbé, írtunk még pár napja egy kínai utazási irodának, ami vonatjegy előrefoglalásokkal is foglalkozik, hogy mennyi felárért tenné ezt nekünk: tegnap válaszoltak: minden jegyre vagy 200Yuan jönne még így rá... hát így köszi, inkább nem.

Szegény embert az ág is húzza; ért mostanában pár váratlan költség, többek közt nem meglepő módon jobblétre szenderült az augusztusban 70Y-ért vett kvázi eldobhatós telefonom, és délután én Krisztiánnal a helyi telefonboltokban kezdtem barátkozni a normális telefonok áraival, majd konstatáltam, hogy csak Hongkongban veszek mert ott olcsóbb. Ezalatt Dani és Enikő jókor voltak jó helyek, és Dani szobatársának haverjával, egy gazdag kínaival, aki elvitte őket bőségesen megvacsoráztatni és biliárdozni. A biliárd terem falán észrevettek egy képet (valami orosz helyi biliárdos fazon lehetett) aki teljesen úgy nézett ki mint én; lefotózták, megnéztem, megtalálták az alteregómat.

Estére a koliban elkezdődött az éjféli készülődés, és tekintve, hogy Qinhuangdao-ban nincs hova menni este szilveszterezni természetes, hogy a koli adta a helyet. Éjfélkor meghallgattuk a magyar himnuszt, majd Tianguoyi (Dani szobatársa) elénekelte a délkoreait, majd meghallgattuk még a kínait. Anna a bolgár lány hozott salátát, mi kenyeret, volt egy kis kolbász; spontán szendvics-party pálinkával. (Észrevettük ha elfelejtjük időbe a műanyagból üveg-üvegbe önteni a pálinkát; egyre karcosabb lesz.) Majd felmentünk egy fölső blokkba, ahol az a maradék 8-10 diák bulizott, akik még rajtunk kívül itt voltak Qinhuangdao-ban és nem utaztak tovább pl Pekingbe. Mindenki minden nyelven BUÉKolt mindenkinek, majd buli kifulladásig.

Apropó nyelvek: már beszéltem róla, hogy itt kínai környezetben 7 magyarral összezárva hogy alakul (fajul) kezünk alatt (vagy inkább nyelvünk alatt) a magyar nyelv... egy pár napja egy ilyen mondat hagyta el a számat: "egy mífán-os wán-nyi ergoutou-t ittam ganbei-re a parasztbácsival"  (fordítás: egy rizsestálkányi cirokpálikát húzóra)...ha magunk között beszélünk a nyelvtan és a mondatszerkezet marad magyar, de egyre kevesebb a haza főnév.

Ma Január 1. van, a nap hamar el telt - főleg, hogy délbe keltem... Január hetedikén indulok téliszünetre, szűk két hónapig fogok mászkálni, nagyrészt Kínában kisrészt Vietnámban. Nem tudom, hogy előtte még fogok-e ide irogatni, az utazás alatt valószínűtlen, vagy max pár rövid életjeladás.

Úgyhogy a valamikori, legközelebbi viszont látásra!